A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött “véletlenül” szembe vele a jóga, ami aztán egyáltalán nem volt véletlen. Kezdetben még csak vendégként, azonban mára már saját jógastúdióval és oktatói tapasztalattal gyakorolja a jóga mozdulatokat. Olvassátok el Hajni írását, és mi is buzdítunk mindenkit, hogy próbálja ki a jógát.

Visszaemlékezés…. Anyukám halála….

Életem legnehezebb időszakában kaptam „valamit”, ami pillanatnyi megnyugvást adott, új utat mutatott…

Hiszem, hogy ezzel is Anyukám segített nekem, hogy legyen egy új utam, célom!

Leírhatatlan fájdalom, szomorúság, elveszettség…

 2018-at írunk… Hol is kezdjem… ? Hogy került az Életembe a jóga….? Miért pont a jóga…, miért pont itt…, és pont most?

…..Újpesten nőttem fel, az ISTVÁNTELKI ÚT 50-ben. Tavalyi év augusztusáig volt miért visszajárnom ebbe a házba, de augusztus 26-a óta már nincs miért …. Életem legnehezebb időszaka kezdődött azzal a nappal….

Valahogy jött az ötlet, hogy ki kéne próbálni a jógát. Rákerestem, hogy hol találok helyet, ami közel is van, és még szimpi is. …..találtam,

…. a cím ISTVÁNTELKI ÚT 62.
….a jógaterem neve Jóga PARADISE….-mert ugye nincsenek véletlenek.

Az első órára (szeptember közepén) nem túl jó lelkiállapotba, kissé félve, de jelekre hallgatva, megérkeztem. Végre 60 percre nem volt bennem feszültség, el tudtam lazulni, úgy, hogy néha magam sem értettem, hogy merre csavarodok, miközben pont ellenkező irányba nézek. A gyakorlatok nagy részéről fogalmam sem volt, amiről volt fogalmam, azt utoljára általános iskolába, tornaórán hallottam. Például terpeszállás, gyertya, híd, igen, utoljára akkor hallottam, ééééés volt, amit utoljára akkor tudtam megcsinálni (a terpeszállást elsőre meg tudtam csinálni….- ja, ez nem nagy dolog…., na mindegy, én akkor ott ennek is örültem- elsőre értettem, tudtam, hogy kell, és meg is tudtam csinálni-remek, legalább ezt tudom. 🙂

Timi mindenben segített, mondta, hogy mit, hogy kell csinálni, mire kell figyelni, mit hova húzzak, nyomjak (volt amikor oda jött és ő rakta, nyomta helyére a testrészeimet).

Amiért elsőre is éreztem, hogy ez, itt jó nekem, az az volt, hogy mire épp nem bírtam volna tovább, vagy épp „megutáltam” volna azt a gyakorlatot, amit éppen csinálni, tartani kell, akkor jött a pihentető „csecsemőpóz”, megpihenhettem Amit még az első pillanattól kezdve szerettem, hogy bár biztos, hogy nagyon bénának néztem ki (ez bizonyos gyakorlatoknál még most sem múlt el), de nem éreztem magam esetlennek, ügyetlennek mert segítséget kaptam.

Azt is nagyon szeretem, hogy itt nincs az a számomra túlzott „áhítat”. Itt fiatalos, lendületes (jó-jó csak annyira vagyunk lendületesek amennyire ezt a jóga, és az ízületeink engedik), jókedvű, néha még nevetős hangulat van.

Mondjuk volt, amikor másnap se lendületes, se nevetős nem voltam az izomlázam miatt, ami olyan helyeken is volt, amiről azt se tudtam, hogy én ott, azt megmozgattam, azt meg pláne nem, hogy ott rendelkezem izommal.

Mindezek hatására már a második alkalommal korlátlan bérletet vettem. Tudtam, ha valahány alkalmas bérletet veszek, akkor azt fogom számolgatni, hogy hányat menjek, hogy jól jöjjön ki. A korlátlan bérlettel meg az van bennem, hogy menjek minél többet.

…..és megyeeek, egy héten minimum kétszer. -hogy az nem is olyan sok?!?! ….. -csakhogy olyankor két egymást követő órára

Már a harmadik korlátlan bérletemet vettem meg.

A hétvégén azt éreztem, hogy „jógahiányom” van, így hétfőn reggel is mentem a már megszokott kedd, csütörtöki dupla órámon kívül.

Jó nekem ITT, és pont MOST ez a JÓGA.

Nem fáj kevésbé ANYUKÁM hiánya, de akkor, ott valahogy más, valahogy „könnyebb”, és ez MOST kicsit segít.

Tudom, és hiszek benne, hogy mindig, minden akkor jön, amikor szükséges… Most a jógára van szükségem.

Köszönöm!

Az első óra óta sok minden változott az izmaimban is…., illetve már kezdenek izmaim lenni ……és már nem csak a terpeszállásnak örülök az órákon, mert már sokkal több gyakorlatnak tudom a nevét, és meg is tudom csinálni. Persze van még hova fejlődni

  1. most. Azóta sok minden változott.

A fájdalom, a hiányérzet nem múlt el, csak valahogy más lett, de mindig itt van, de már másként tudok „ránézni”. Már tudok mosolyogni, ha Anyukámra gondolok!

A jóga szerepe is átalakult az Életemben.

Ebben a hónapban meg tudtam nyitni a kis álom stúdiómat, ami idővel a megélhetésemet is biztosítani fogja.

„Anyukám segítségével” lett egy álmom, ami megvalósulhatott, és most Élhetem az Álmomat!

Amikor az Élet úgy vesz el, hogy közben ad is valamit…

Köszönöm, hogy leírhattam, és azzal, hogy most hozzá írtam az „eredetihez” ismét valami könnyebb lett, a helyére kerülhetett a szívemben, a lelkemben.

 

(Hajni)

 

 

                                                            K Ö S Z Ö N Ö M !

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá látogatni. A We Are the storiesban egy újabb őszinte vallomást olvashattok Krisztián gondolatai jóvoltából, aki nem tudott elköszönni az anyukájától, pedig oly sok mindent szeretett volna még neki elmondani…

Egyszer mindenki átesik olyanon, mint én, hogy egy szerettet elveszti. Nekem ez sajnos akkor borzasztóan rossz volt, mert édesanyámat vesztettem el.

Mindez 4 évvel ezelőtt történt. Én épp dolgoztam, amikor az otthonunkból bevitték anyukámat a kórházba. Amikor értesítettek minket rögtön hazajöttem és elmentünk megnézni édesapámmal, hogy mi történhetett vele. Rettenetesen aggódtunk, mert senki semmi konkrétat nem mondott az anyukám állapotáról, vagy hogyan van. Amíg siettünk befelé a kórházba, csak arra tudtam gondolni, hogy minden rendben lesz vele, hogy meg fog gyógyulni és együtt hazamehetünk. Amikor megérkeztünk éppen vizsgálták őt. Tehetetlenek voltunk, mert bemenni nem lehetett hozzá és csak ott várakoztunk órákat, de mivel az orvos azt mondta, hogy menjünk haza, mert most nem mehetünk be, nem fogadhat anyu látogatókat, így kénytelenek voltunk hazajönni. Ez egy rettenetes nagy hiba volt és ennek súlyát azt hiszem még élek nem fogom elfelejteni.  

Másnap reggel édesapámmal izgatottan, de bizakodva mentünk be a kórházba meglátogatni őt. Aznap nagyon rosszul aludtam, forgolódtam egész este, de reméltem, hogy anya jobban van és most már hazavihetjük. Reggel a kórházban a legrosszabb hírrel fogadtak minket: anya hirtelen meghalt és már nem tudták megmenteni.

 Azt mondták, hogy hirtelen rosszul lett az esti órákban és nem tudták visszahozni. Azt hiszem a hír hallatára sokkot kaptam, fel sem fogtam, hogy mit mondtak. Csak néztem magam elé, próbáltam koncentrálni, hallgatni mit mondanak még, de nem ment. Aztán leültem és amit akkor érzetem azt nem lehet szavakba önteni. Ezt csakis az érezheti, az tudhatja, akinek meghalt már az édesanyja. Aznap reggel amikor láttam nem tudtam még a munkámra sem koncentrálni. Amikor utoljára láttam a kórházi ágyban olyan érzésem volt, hogy csak alszik, de sajnos tudtam, ez nem így van.

Borzasztó, leírhatatlan és felfoghatalan, mert nem lehettem vele az utolsó pillanataiban, nem köszönhettem el tőle, nem foghattam a kezét, mert elküldtek minket. Most kérdezhetitek, hogy miért csak a kórházban értesültünk a haláláról? Miért nem tudtuk hamarabb? Sajnos hiába adtuk meg az elérhetőségünket, hiába szóltunk, hogy hívjanak azonnal ha bármi van, nem szóltak.

Anya aznap reggel még jól volt. Délután elmentem dolgozni, rá 1 órára bevitték a kórházba, és aznap este el is ment örökre. Mikor kérdeztük, hogy miért halt meg ilyen hirtelen sajnos nem kaptunk kielégítő választ erre a kérdésre. Azóta sem tudjuk pontosan miben halt meg és mardos a bűntudat, haragszom magamra és haragszom az orvosokra.  Látjátok. Ennyi az egész. Egyik pillanatról a másikra meghalt a legfontosabb ember az életemben és én nem lehettem ott vele. 

Mert az még hozzátartozik a dologhoz, hogy mielőtt elvitték a kórházba, előtte pár nappal rosszul érezte magát, de aztán jobban lett.  Bár szóltunk az orvosnak, de sajnos nem volt hajlandó eljönni és megnézni őt. Azt a hatalmas hibát követtük el, hogy nem voltunk apummal erőszakosabbak a doktorral, hogy nézze meg. Ezt soha nem bocsátom meg magamnak. Lehet, ha ezt megtesszük még élne …

Ha vissza tudnék menni az időben, sok mindent másképp csinálnék, mint akkor. Itthon maradnék, hogy vele legyek. Elnézést kérnék tőle, amiket akkoriban rosszul csináltam vagy megbántottam az utolsó napjaiban. Mert sajnos volt rá példa, hogy összevesztem vele.

Nagyon sokszor még azt érzem, legfőképpen esténként, hogy ott van bent a szobában és ott ül a fotelban. Még ott van előttem ahogy aznap reggel a kutyám ott fekszik mellette és próbált vele játszani, de nem anyum nem akart.  Ez reggel 5 órakor történt és délelőtt 11 órakor már a kórházban volt, és ahogy az elején írtam még aznap este sajnos örökre elment tőlünk. Addig nem hittem benne, de tényleg igaz, hogy a kutyák megérzik a bajt, mert egész este a kutyám keservesen vonyított és mintha a szeme is könnyezett volna.

(Krisztián)

 

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more
Mert mindenben, így a covidban is van valami jó!

Mert mindenben, így a covidban is van valami jó!

Mert mindenben, így a covidban is van valami jó!

Van az úgy, hogy a sok rossz között akad jó is, csak kell hozzá szerencse és némi gondolkodás változtatás is. A We Are the storiesban ismerjétek meg Zsuzsa történetét, akinek az élete akkor változott meg, amikor a koronavírus feltűnt hazánkban is. Egy addig csak a munkájának élő nőből olyan családanya lett, aki az idejét a vírus hatására inkább a gyermekeinek, családjának és magának szentelte, és most boldogabb, mint valaha.

Az én történetem a covid vírussal kezdődött még a tavalyi évben. Általában a körülöttem lévők gyakran panaszkodtak, hogy kinek milyen rosszat okozott ez a járvány, de nekem valójában nagyon sok jót hozott az életemben. Legfőképp a felfogásomba és a gondolkodásomba.

A korona előtt egy elfoglalt és állandóan stresszelő nő voltam, aki szinte csak a munkájának élt. Alig volt otthon és nem fordítottam annyi figyelmet a családomra vagy magamra, mint amennyit tehettem volna. Kijelenthetem, hogy karrierista voltam és gyakran még hétvégén is bejártam dolgozni, mert élveztem. De mit tehettem volna, hiszen imádtam a munkám. Egy olyan cégnél voltam HR vezető, ahol adtak a szavamra, ahol felnéztek rám és ahol a perfekcionista elképzeléseimet mindig kiélhettem.

Az igazság, hogy mivel én sokat dolgoztam a fiaimmal sokkal többet volt a férjem, ami igaz bántott engem, de az jobban húzott, hogy a szakmai céljaimat elérjem. Erre nem vagyok túl büszke, és az is lehet, hogy most emiatt sokan elítélnek.

Amikor sorra hozták meg az intézkedéseket a járvány miatt, mint a kijárási szigorítások, vagy, a home officeba való dolgozás nekem is többet kellett otthon maradnom és volt időnk együtt lenni a családdal, több programokat csináltunk együtt, mint azelőtt. Nem kell kitudja mire gondolni, amolyan egyszerű programokat, mint a kirándulás, vagy a társasozás, közös főzés, film nézés, kerti munka és ilyenek. Azt vettem észre magamon, hogy egyre kevesebbet ülök a gép előtt a szabadidőmben és szívesebben vagyok a családommal, fiaimmal, amit ők is észrevettek. Olyan cuki dolgokat csináltak, hogy behozták a kávét reggel a férjemmel együtt nekem az ágyba, vagy amikor bújócskáztak engem is hívtak játszani, pedig azelőtt csak a férjemmel tették. És ez nekem nagyon jól esett.

Egyre többet kezdtem magammal is foglalkozni, persze hallottam a rossz hírekről, de próbáltam nem erre koncentrálni. Elkezdtem olvasni könyveket, azokat, amiket az elmúlt időben kaptam ajándékba, de nem volt időm őket olvasni. De kipróbáltam az otthoni jógát is és a meditációt, amitől korábban totálisan viszolyogtam és komolytalannak gondoltam.

Régebben úgy indult a napom, hogy felkeltem, megnéztem az e mailjemiet, aztán gyorsan elkészítettem a reggelit a gyrekeknek és rohantam dolgozni estig. Most pedig úgy indul, hogy jógázom egyet, majd olvasok picit és dolgozom, közben főzök ebédet és ha van időm még takarítotok is, aztán délután 4-kor már nem vagyok hajlandó többet a gép előtt ülni.
A házunk mellet van egy kisebb erdő, ahol azelőtt sosem jártam, mert mindig dolgoztam, pedig itt élünk már vagy 8 éve. A koronának köszönhetően egyre többet mentem ki az erdőbe, akár egyedül, akár a gyerekekkel és a férjemmel, kirándultunk és közben nagyokat nevettünk.

Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogyan élhettem e nélkül azelőtt? Hogyan lehetett fontosabb a munka és miért vagyok ilyen szerencsés, hogy ez megadatott nekem? A férjemmel is jobb lett a viszonyunk, sokat beszélgetünk, főleg mikor már a gyerekek alszanak, és kettesben is jobban, tartalmasabban tudunk együtt lenni.

A munkám megvan, de úgy döntöttem, hogy azt a sok energiát, amit egy karrierbe beleöltem, inkább a családomba és a fiaim nevelésébe fogom fordítani, és jobban odafigyelek magamra és a házasságomra is, ami őszintén szólva ki tudja, hogy meddig tartott volna, ha nem jön a vírus.

 Egyszóval, a korona vírus mindent megváltoztatott. Visszaadta az életem, a családom, az önmagamba vetett szeretetem és nagyon jó érzem magam a bőrömben. Szerencsére közülünk senki sem betegedett meg, vagy a rosszabbik eset, senki sem halt meg. Nagyon jól vagyok és most már azt sem bánnám, ha esetleg úgy alakulna, hogy megszűnik az állásom, mert a férjemnek van munkája, simán elélnénk abból is és én maradnék otthon a gyerekekkel.

Már egyáltalán nem lényeges a karrier, vagy az állandó munka, mert a család sokkal fontosabb és minden percet azzal szeretnék tölteni, hogy bepótoljam mindazt, ami eddig kimaradt. Szerintem szerencse is kellett ehhez az egészhez és őszintén szólva nem is értem, hogy ki rendezi el ezeket a dolgokat, hogy kinek jobb, kinek rosszabb a sorsa a kovid hatására, de én úgy érzem, hogy én szerencsés vagyok és ennyivel tartozom magamnak és a családomnak, hogy a munka nem lehet fontosabb náluk vagy önmagam újra megtalálásától.

Rájöttem arra, hogy nem azért élek, hogy dolgozhassak, hanem azért élek, hogy boldog legyek és a családom is az legyen, jól érezzem magam és ennek a munka csak egy része lehet.

Zsuzsa (45)

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more
Jött a covid és elvette mindenem

Jött a covid és elvette mindenem

Jött a covid és elvette mindenem

Richárd története nem kimondottan a koronavírus idején kezdődött, de az mindenképp befolyásolta. Szép lakás, karrier, barátnő, álomok és célok, melyek szertefoszlottak. Így, másfél évvel a vírus után újratervezés van és egy remény, hogy egyszer valaha minden rendbe jön.

 

Szegény családba születtem a szüleim egyetlen gyermekeként. Anya és apa nem igazán jöttek ki jól, így 4 éves korom környékén úgy döntöttek, hogy különválnak. Ezt mind anyától tudom, mivel nála maradtam és apámról soha többet nem hallottam. Apám azt hitte, hogy nem az övé vagyok, ezért ment el.

Anyám mindig is érzelmileg labilis személyiség volt és talán volt némi problémája az elköteleződéssel, így meg sem tudom számolni, hogy hány nevelőapám volt az évek során.

Sokat voltam egyedül is és mivel úgy nem volt nagyon pénzünk, éppen, hogy kijöttünk belőle a hó végére, már fiatalon elkezdtem dolgozni. Először nyári munkákat vállaltam, diákmunkákat, aztán lettek komolyabbak is.

Tudtam, hogy nem akarok céltalan jövőt és pénzem sem volt, így rögtön, ahogyan tehettem felvettem a diákhitelt.

Kitűnővel elvégeztem a főiskolát és elkezdtem állásinterjúkra járni. Szerencsémre hamar bekerültem egy nagy multi céghez, ahol sokat, nagyon sokat dolgoztam. Évekkel később meglett a gyümölcse és vezető lettem a saját területemen. Már volt sok pénzem, tudtam magamnak bérelni egy nagyobb lakást, autót és el is tudtam menni utazni, amikor csak tehettem. Az én sikereimmel párhuzamosan viszont anyukám egyre jobban csúszott lefelé, majd végül alkoholista lett. Állandó anyagiproblémái voltak és mindig tőlem kért pénzt. Én eleinte adtam neki, aztán már mikor láttam, hogy ezeket gyakrabban csak a piára költi, így már nem adtam, és inkább csak ételt vettem neki, vagy amire szüksége volt. Közben tanultam, képeztem magam és a sok randizgatás után jött egy szerelem, ami úgy tűnt, hogy komoly lesz. Összeköltöztünk és tervezgettük a jövőnket. Akartunk nagyobb házat venni, ahol majd elférünk a gyerekekkel. Két gyereket terveztünk, egy fiút és egy lányt.

2020 év elején nagyon sokat dolgoztam. Szerettem volna mindent megadni a páromnak, a leendő gyermekeimnek, hogy ne jussanak olyan sorsra, mint amilyen az enyém volt.

Tavasz környékén egyre többet lehetett hallani a korona-vírusról és hamarosan a céget is elérte, ahol dolgoztam. Elkezdtek megbetegedni az emberek, sokan bekerültek a kórházba és végül úgy döntött a vezérigazgatóság, hogy mindenkit home officeba küldenek.

Otthonról dolgoztam hát és próbáltam optimista maradni. Egész nap a gép előtt ültem, volt, hogy este is, mert a határidős munkákat meg kellett időben csinálnom. Sehova sem mentünk, egyrészt mert nem is lehetett, másrészt mert féltünk a betegségtől.

A vállalat, ahol dolgoztam kezdetben csak kisebb mértékben csökkentette a fizetésem, majd egy idő után levették a felére. Ezalatt a párommal is egyre többet vitatkoztunk, sok mindenben nem értettünk egyet és odáig fajult a dolog, hogy már be kellett osztani a pénzünket, majd végül már külön is aludtunk.

Egy napon a közvetlen vezetőm behívott, mikor már úgy nézett ki lazítanak a szigorításokon és közölte, hogy sajnos el kell, hogy bocsásson, mert leépítés van a cégben és én is azok közé kerültem, akiktől megválnak.

Persze, igazságtalannak tartottam a helyzetet, hiszen nagyon rég óta ott dolgoztam, és kaptam is valamennyi végkielégítést, de a kedvem az nagyon bánatos volt. Az optimista srác, aki addig voltam eltűnt és nem tudtam merre induljak tovább. Napi 8 órákat töltöttem álláskereséssel de sehová sem kellettem, közben pedig fogyott a pénzünk, így végül elmentem futárnak, ahol igaz nem kaptam sokat, de legalább volt munkám. Sok kiadásom volt, fizetnem kellett olyan dolgokat, amikre eddig nem volt gondom, és bár a sok hitelre kaptunk haladékot, félre is kellett tennem, hogy ha végetér a muratórium, legyen valamennyi megtakarított pénzem fizetni a törlesztőket. A párom Kitti szinte naponta elégedetlenkedett és ki kellett költözünk a szép lakásunkból, mert nem tudtuk fizetni. Egy egyszobás albérletbe költöztünk, ahol a veszekedések ugyanúgy folytatódtak. Sőt, még hangosabbak és hosszabbak lettek. Neki sem volt munkája, mert őt is kirúgták, így a helyzet egyre csak romlott. Anya közben elkapta a koronát és bekerült a kórházban. Minden nap mentem látogatni, de volt, hogy nem engedtek be hozzá, csak már mikor jobban lett.

Egyik nap, amikor hazaértem a kórházból egy levelet találtam az asztalon. A párom írta és az állt benne, hogy nem bírja ezt tovább és elhagy.

Hívtam, kerestem, de nagyon nem tudtunk normálisan beszélni. Azt mondta, hogy ő nem ilyen életet akar magának és nem akar velem tovább együtt maradni. Még pár hétig próbáltam kibékülni vele, de ő hajthatatlan volt, még végül összejött a volt főnökével, akihez rögtön oda is költözött. Ha jól tudom, a férfinek nincsenek anyagi gondjai és Kitti már állapotos is tőle. Anya jobban lett és mostanra talán kevesebbet is iszik, megint van egy pasija, de legalább most valamennyire stabil az élete, és már csak nagyon ritkán kér tőlem pénzt. Én még mindig az egyszobás panelban lakom. Egyedül. Vagyis nem egyedül, mert egyik este mikor jöttem hazafelé a futárkodásból találtam egy cicát, így befogadtam. Cicás pasas lettem. Így másfél évvel azután, hogy a korona vírus megváltoztatott mindent az életemben, én azóta is rendületlenül keresem a munkát, de sajnos, amilyet szeretnék, oda egyelőre nem találtam, így maradt a futárkodás és segítek egy kisebb cégnek, ahol maszkokat gyártanak. Nincs anyagi gondom, de nem élek olyan életet, mint azelőtt.

 Nem mondom, hogy könnyű, hogy nem szoktam néha összetörni, hogy nincsenek álmatlan éjszakáim, hogy nem vagyok magányos, de legalább egy dologban biztos vagyok, hogy ha egyszer talpra tudtam állni önerőből, mikor nem volt semmim, akkor valamikor majd újra talpra tudok, és lesz még boldog életem, családom. Csak érjen már véget ez a nyavalya

Rihárd (33)

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more

Néha a sok kicsi Ő után jön el az igazi nagy Ő – egy újjászületés története

Néha a sok kicsi Ő után jön el az igazi nagy Ő – egy újjászületés története

Néha a sok kicsi Ő után jön el az igazi nagy Ő – egy újjászületés története

A We Are the stories legújabb történetének főhőse egy fiatal nő, aki nem tudta elkerülni, hogy teljesen összeomoljon az élete. Elvesztette a szerelmét, a munkáját, beteg lett, kórházba került. Úgy tűnt egy új férfi oldalán végre rátalálhat a boldogság. De ez csak a látszat volt. Az élet rákényszerítette, hogy valóban megoldja a problémáit a történetének vége pedig filmbe illőre sikeredett. Egy újjászületés története következik.

Sok szép történet van, filmbe illő sztorik, amikor a főhős megtalálja igaz szerelmét, majd némi viszontagság után egymáséi lesznek. Én mindig is imádtam ezeket a történeteket. Mindig arra vártam, hogy majd eljön a nagy Ő, akivel közösen megélhetünk egy csodaszép szerelmet, akivel aztán majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk. A hivatással kapcsolatban is megvoltak az ilyen és ehhez hasonló illúzóim, de az élet valahogy nem akarta dobni a lapokat. Egyik boldogtalan kapcsolatból hánykolódtam a másikba, miközben a munkámban sem tudtam olyan sikeressé válni, mint amilyen lehettem volna. Állandóan szorongtam, meg akartam felelni mások mércéjének. Szeretni vágytam és szeretve lenni. Hittem benne, hogy a szíve mélyén mindenki jónak született. Segíteni akartam az embereket, jót akartam adni a világnak és fel sem merült bennem, hogy ezt a jó szándékot bárki is ki akarná használni. Tudom, most azt gondolod, hogy egy felnőtt ember nem lehet ilyen naiv. Sajnos lehet. Pedig az élet nem győzött ébreszteni egyre nagyobb és nagyobb pofonokkal, míg egyszer csak egy nagyon fájó trauma kapcsán, felébredtem ebből az illúzióból, amiért nagyon komoly árat fizettem. A hercegem, akit nagy Ő-nek hittem egy másik nővel lovagolt el a naplementében, maga mögött hagyva egy megtiport, megalázott, meggyalázott lelket. Később a gyermekvállalás lehetőségét is elvesztettem. Nőiségemből pusztán a szépségem maradt meg, de belül meghaltam.

Nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy kétségek nélkül, nyílt szívvel ugrottam bele egy szerelembe, ami aztán a nőkhöz és a férfiakhoz való hozzáállásomat is alapvetően változtatta meg. Álszentnek gondoltam az embereket, akik női szolidalitásról beszéltek, mert láttam, hogy ez sokszor csak addig él, amíg a másikból nem lesz rivális. Attól perctől kezdve valahogy elillan ez a dolog és mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül, önmagukat áldozatnak bemutatva döfködik nőtársukba a kést az emberek. A férfiak sem éreznek túl sok lelkifurdalást, amikor félrejárnak. Azt láttam, hogy a nagy szavak mögött semmi más nincs, csak önzés és képmutatás. Elegem lett abból a világból. Ki akartam szakadni abból a mérgező környezetből, amiben akkoriban éltem, különösképp a munkahelyemről, ahol a lelkiismeretlenség akkoriban virágkorát élte. Nem akartam rossz emberré válni, de éreztem, hogy egy bizonyos ponton túl sehogy sem maradhatok jó ember, ha ott maradok. Biztos, hogy ártani fogok valakinek, mert az a munka, ilyen volt. Én pedig nem tudtam csukott szemmel hátat fordítani a tetteim következményeinek, amelyek más emberek életére hatással voltak. Napról napra rosszabbul voltam. Majd megismertem későbbi férjemet. Ő húzott ki abból a gödörből. Azt hittem utána már rendben leszek. Súlyos tévedés volt. Feldolgozatlan traumákkal és szorongásokkal a lelkében senki sem lehet rendben. Ha pedig nem vagy rendben, akkor a párkapcsolatod sem lehet jó. Csak látszólag. A rendteremtés munkásabb dolog. Legalább annyi meló, mint önmagunkat tönkretenni. De akkor ezt még nem láttam.

Életem párjával jól megvoltunk. Nem lobogott a tűz, de szeretetteljes volt az életünk, sokat nevettünk és jó sokat szorongtam továbbra is. Közben megalapítottam az első stúdiómat, amire nagyon vágytam. Így azonban mindjárt lett még néhány okom a szorongásra. Az üzlet fenntartásához ugyanis állandóan dolgoznom kellett, így azonban nem maradt időm arra, hogy a kapcsolatomat ápoljam.

Közben a nagymamám beteg lett, az ő ápolásában is segédkeznem kellett. Egy ponton túl meg kellett hoznom a döntést. Be kellett zárnom a termet, hogy megőrizhessem a kapcsolatomat. Nem bírtam már tovább, közben pedig várt rám egy méhnyakrák megelőző műtét is. Csapkodtak a hullámok a fejem felett, időm se volt felocsúdni, de azt éreztem, hogy kezdek összeomlani. Visszamentem alkalmazottnak, ami lelkileg nagyon megrázó volt számomra, az első munkahelyemről el is küldtek emiatt. Ezért azóta is hálát adok a sorsnak. Eközben elvesztettem a nagymamámat és pár hétre rá már eljegyzési gyűrű csillogott az ujjamon. Néhány hónappal később kaptam egy vezetői pozíciót egy közeli művelődési házban. Úgy gondoltam, hogy ez ideális lesz számunkra, hiszen szerettünk volna gyereket vállalni. Elkezdtem szervezni az esküvőt és közben dolgozni. Egyre többet vállaltam magamra, egyre nagyobb présben éreztem magam. Már nem volt jó sehol. A munkahelyemen azt éreztem, hogy magamra hagytak egy problémával, amit rajtam kívülálló okok miatt nem tudok megoldani, otthon pedig nem tudtam kiadni magamból ezt a feszültséget. Mindenhol meg akartam felelni, miközben sehol nem éreztem magam elég jónak. Már csak egy lépésre voltam az összeomlástól. Ez nem  sokkal nászutunk után be is következett.

Lebetegedtem. Egyik pillanatról a másik csak elfogyott az erőm. Köhögtem, nagyon nehezen kaptam levegőt, fájt a mellkasom, hőemelkedésem volt és állandóan hánytam. Semmi erőm nem volt, egy könyvet sem tudtam megtartani. Állandóan rémálmaim voltak, szájzáram, hetekig nem tudtam aludni. Először antibiotikum kúrát kaptam, ami a köhögésemet végre elmulasztotta, de enni még hónapokig nem tudtam rendesen. Két hónapig hánytam, minden reggel este és hajnalban. Közben kórházba is kerültem. Leteszteltek koronavírusra,néztek vérképet, ekg-t, tüdőszűrőt is. Minden negatív volt. Refluxra kezdtek kezelni, savcsökkentőt kaptam. Hónapokkal később sor került egy gyomortükrözésre is, ami nem igazolta a refluxot. Közben lassan kezdtem javulni. Az étkezésemet, a napi szokásaimat teljesen meg kellett változtatni. Nem volt munkám, nem nagyon tudtam mi legyen. Nem is tudtam volna dolgozni. Szerencsére elvégezhettem egy autogén tréning tanfolyamot, ami megmentette az életem. A tréning hatására napról napra jobban lettem. Elkezdtem magamnak mantrázni, hogy meg tudom emészteni az életeket és a testem elkezdett együttműködni velem. Közben poszttraumás stressz szindrómát állapított egy másik pszichológus. Azt mondta, hogy egyszerűen annyira sok trauma ért egymás után hirtelen, hogy nem tudtam feldolgozni. Most érem utol magam. Nemtudom mi volt az igazság, de azt tudom, hogy a meditáció és a jóga volt az az út, ami segített. Plusz még egy nagyon fontos és fájdalmas lépés. El kellett költöznöm a férjemtől. Egy olyan férjtől aki szíve minden szeretetével szeretett engem és akit én is őszintén szerettem, de nem tudtuk megtalálni egymás mellett a boldog, meghitt, nyugodt életet. Bár nem ezt mondtuk magunknak, a testem nagyon világosan reagált a költözésemre. Napról napra látványos volt a javulás. Hiszem, hogy mindkettőnk élete miatt ez volt a legjobb döntés, amit csak tehettem.

Rám a nyár alatt egy nagyon hosszú út várt. A művészetterápia segítségével elkezdtem szembenézni a démonjaimmal, feldolgozni a fel nem dolgozott traumákat és óriási erőfeszítéssel, sokszor a családommal is szembeszállva dolgozni azon, hogy újra egészséges Nő legyek. Olyan Nő, aki életében először nem szorong. Olyan Nő, akinek van belső tartása, aki újra jónak látja a világot. Hideg fejjel és meleg szívvel képes dönteni arról, hogy kit milyen mértékben enged be az életébe. Egy EGÉSZséges Nő szerettem volna lenni. S Karácsonyra teljesült is a vágyam. Ma egy egészséges nő vagyok. A Nagy Ő pedig, aki egykor mással lovagolt el a naplementében visszatért és alaposan meg kellett küzdenie azért, hogy újra együtt lehessen velem. Kiállta a próbákat ő is, én is. Megtaláltuk a boldogságot magunkban és egymásban.

MEGOSZTÁS

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more
Emlődaganatom volt, de ma már gyógyult vagyok

Emlődaganatom volt, de ma már gyógyult vagyok

Emlődaganatom volt, de ma már gyógyult vagyok

2014 augusztusában egy aprócska, rózsaszínű folt volt pár napig látható a mellemen. Talán csípés… – gondoltam. Novemberben újra elmentem egy mammográfiai szűrővizsgálatra, ez volt már a 6. ilyen vizsgálatom az utóbbi időben, de akkor sem mutatott semmit, ami nem oda való lenne, ezért nem volt bennem félelem.

Aztán december 5-én ismét mammográfiára elmentem, ahol egy aprócska csomót találtak ott, ahol a rózsaszínű folt volt a kezdetekben. A biopszia leletemért a férjemmel együtt mentünk el. Az orvos közölte velem, hogy az emlőmben daganat van és mihamarabb meg kell kezdeni a kezelést. Hazafelé a kocsiban ültünk a férjemmel és néztünk egymásra. Szemében félelem volt és gondolom az enyémben is féltés, aggódás volt, de azt egy percig sem gondoltam, hogy ebbe bele fogok halni.

Otthon a középiskolás és a már felnőtt gyermekeimnek őszintén elmondtam, hogy rákos vagyok, de mindent meg fogok tenni a gyógyulásért! Dühös voltam, mert nem értettem mit csináltam rosszul, mit kellett volna tennem, hogy ne legyek rákos?! A legnehezebb az volt, hogy elfogadjam, hogy volt élsportolóként, abban az időben kézilabda játékos edzőként, egészséges életmódot élve emlőrákom van. Ma is dühít, ha azt hallom, olvasom, hogy: Élj egészségesen, mozogj, mert, ha nem, akkor beteg leszel!! Én mozogtam, sportoltam mégis rákos lettem.

Amikor az onkológussal először átbeszéltük a dolgokat szerencse, hogy bent volt velem végig a férjem, aki mindent lejegyzetelt, amit az orvos mondott, mert én csak arra emlékszem ameddig az orvos azt mondta, hogy: a legjobb a rákfajták közül, mert ez jól gyógyítható és biztos, hogy nem ebbe fogok meghalni! A többire nem emlékszem.
A műtétre 2 hetet vártam, addig nagyon izgultam, mert nem volt biztos, hogy emlő megtartó, vagy eltávolító műtétem lesz. Maradt! Jó volt látni és érezni ébredés után, hogy ott van még a mellem.

Nagyon nem viselt meg a műtét, de amikor kiderült, hogy ismét műteni kell, akkor nehéz volt. A második műtét után nehéz volt a mozgás, fájt a műtéti heg. Próbáltam mozogni, mindig egy kicsit többet. A család adta a legnagyobb erőt nekem ekkor. Láttam az aggódásukat, a féltésüket. Azt akartam, hogy lássák rajtam, hogy érezzék a hitemet a gyógyulásban! Meg akartam gyógyulni, mert szeretek élni! Nem is éreztem egyébként betegnek magam! Csak volt bennem valami, ami nem oda való, amit kivettek! A barátok érdeklődése, hívásaik is sokat segítettek! A sportmúltam is, hiszen ott megtanultam, hogy sokat kell tenni a sikerért, hinni magamban, értékelni az apró, pici változásokat! Nem feladni! Tenni csak én tudok magamért! Hittem a dokimnak, megtettem mindent, amit mondott, mert ma is úgy hiszem gyógyítani akart, minden kérdésemre válaszolt, amit előtte összeírtam egy listára. Táplálkozásom annyit változott, hogy több gyümölcsöt ettem, mint addig, de ma is azt eszem, amit szeretek, mértékletességet betartva. Literszámra ittam a paradicsomlevet, azóta is a kedvencem. Sokan adták tudtomra, hogy velem éreznek, hogy számíthatok rájuk, hogy szorítanak értem!

Nagyon jól estek ezek a bátorítások.

Aztán következetek a sugárkezelések. A kezelés előtt fölrajzolták rám fekete filctollal, hogy mettől, meddig érjen a sugár. A tükör előtt állva ezt látván nagyon szomorkodtam és a férjem megkérdezte: Mi a baj? és én mutattam neki, hogy mennyire ronda a filctoll a testemen, mire ő csak annyit reagált: Hát, nem egy matyóhímzés! Mezőkövesden lakunk ez nálunk a szavajárás …volt is nevetés nem kicsit! Ez jó volt! Oldta a feszültséget, mert ismeretlen volt az egész helyzet, mert az csak utólag derül ki, hogy kinek hogyan bírja a bőre! Nekem nagyon jól bírta, talán a sok paradicsomlé lehetett az oka!

Erő, hit bizalom, türelem, megértés amire a legnagyobb szükségem volt a gyógyuláshoz!
A másik pedig a család szeretete!

Összesen 2 műtét, 33 sugárkezelés és 3 havi injekció, gyógyszer napi 2x, és a sok-sok kontroll vizsgálatom volt, de ma már meggyógyultam. 2020-ban öt éves túlélő vagyok!

Véletlenül vagy nem véletlenül rám talált egy olyan szervezet, ahol sokféle tudással rendelkező szakemberek, pszichológusok, terapeuták, jóga oktatók, arra törekednek, hogy könnyebb legyen az elfogadása, a megélése, a gyógyulás hosszú és fájdalmas útja. Itt dolgozom ma már én is. Megtapasztaltam, milyen meditálni, a bennem lévő fájdalmas érzéseket megérteni, formálni a gondolataimat, átalakítani, hogy engem erősítsenek. Megtanultam bízni, hinni önmagamban, nemet mondani is tudok már, és azt is hogyan legyek magamnak fontos, hogy szeressem magam!

Megtaláltam az utamat. Önkéntesként feladatomnak, kihívásnak érzem, hogy minél több fiatalnak és idősnek fel tudjam hívni a figyelmét az emlő önvizsgálat és a szűrések fontosságára és meg tudjam tanítani a technikáját! Fontos a testünk ismerése, tudni a jelekről, észre kell venni a változást, figyelni magunkra, és szűrésekre járni. Hiszem, hogy szükség van ezekre, és rám is szükség van! Adom a tudásomat, a tapasztalataimat és közben én magam töltekezem, bízom és hiszem, hogy segíthetek a rák korai felismerésében! Barátokat, felejthetetlen pillanatokat, nagy nevetéseket őrzök, és hálát, hogy a betegségben csuda dolgok történtek, történnek velem!
Így változtatta meg a rózsaszín folt az életemet.

Tóth Mártonné Icus

Tóth Mártonné Icus

5 éves emlőrák túlélő!

MEGOSZTÁS

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more