Mert mindenben, így a covidban is van valami jó!

Mert mindenben, így a covidban is van valami jó!

Mert mindenben, így a covidban is van valami jó!

Van az úgy, hogy a sok rossz között akad jó is, csak kell hozzá szerencse és némi gondolkodás változtatás is. A We Are the storiesban ismerjétek meg Zsuzsa történetét, akinek az élete akkor változott meg, amikor a koronavírus feltűnt hazánkban is. Egy addig csak a munkájának élő nőből olyan családanya lett, aki az idejét a vírus hatására inkább a gyermekeinek, családjának és magának szentelte, és most boldogabb, mint valaha.

Az én történetem a covid vírussal kezdődött még a tavalyi évben. Általában a körülöttem lévők gyakran panaszkodtak, hogy kinek milyen rosszat okozott ez a járvány, de nekem valójában nagyon sok jót hozott az életemben. Legfőképp a felfogásomba és a gondolkodásomba.

A korona előtt egy elfoglalt és állandóan stresszelő nő voltam, aki szinte csak a munkájának élt. Alig volt otthon és nem fordítottam annyi figyelmet a családomra vagy magamra, mint amennyit tehettem volna. Kijelenthetem, hogy karrierista voltam és gyakran még hétvégén is bejártam dolgozni, mert élveztem. De mit tehettem volna, hiszen imádtam a munkám. Egy olyan cégnél voltam HR vezető, ahol adtak a szavamra, ahol felnéztek rám és ahol a perfekcionista elképzeléseimet mindig kiélhettem.

Az igazság, hogy mivel én sokat dolgoztam a fiaimmal sokkal többet volt a férjem, ami igaz bántott engem, de az jobban húzott, hogy a szakmai céljaimat elérjem. Erre nem vagyok túl büszke, és az is lehet, hogy most emiatt sokan elítélnek.

Amikor sorra hozták meg az intézkedéseket a járvány miatt, mint a kijárási szigorítások, vagy, a home officeba való dolgozás nekem is többet kellett otthon maradnom és volt időnk együtt lenni a családdal, több programokat csináltunk együtt, mint azelőtt. Nem kell kitudja mire gondolni, amolyan egyszerű programokat, mint a kirándulás, vagy a társasozás, közös főzés, film nézés, kerti munka és ilyenek. Azt vettem észre magamon, hogy egyre kevesebbet ülök a gép előtt a szabadidőmben és szívesebben vagyok a családommal, fiaimmal, amit ők is észrevettek. Olyan cuki dolgokat csináltak, hogy behozták a kávét reggel a férjemmel együtt nekem az ágyba, vagy amikor bújócskáztak engem is hívtak játszani, pedig azelőtt csak a férjemmel tették. És ez nekem nagyon jól esett.

Egyre többet kezdtem magammal is foglalkozni, persze hallottam a rossz hírekről, de próbáltam nem erre koncentrálni. Elkezdtem olvasni könyveket, azokat, amiket az elmúlt időben kaptam ajándékba, de nem volt időm őket olvasni. De kipróbáltam az otthoni jógát is és a meditációt, amitől korábban totálisan viszolyogtam és komolytalannak gondoltam.

Régebben úgy indult a napom, hogy felkeltem, megnéztem az e mailjemiet, aztán gyorsan elkészítettem a reggelit a gyrekeknek és rohantam dolgozni estig. Most pedig úgy indul, hogy jógázom egyet, majd olvasok picit és dolgozom, közben főzök ebédet és ha van időm még takarítotok is, aztán délután 4-kor már nem vagyok hajlandó többet a gép előtt ülni.
A házunk mellet van egy kisebb erdő, ahol azelőtt sosem jártam, mert mindig dolgoztam, pedig itt élünk már vagy 8 éve. A koronának köszönhetően egyre többet mentem ki az erdőbe, akár egyedül, akár a gyerekekkel és a férjemmel, kirándultunk és közben nagyokat nevettünk.

Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogyan élhettem e nélkül azelőtt? Hogyan lehetett fontosabb a munka és miért vagyok ilyen szerencsés, hogy ez megadatott nekem? A férjemmel is jobb lett a viszonyunk, sokat beszélgetünk, főleg mikor már a gyerekek alszanak, és kettesben is jobban, tartalmasabban tudunk együtt lenni.

A munkám megvan, de úgy döntöttem, hogy azt a sok energiát, amit egy karrierbe beleöltem, inkább a családomba és a fiaim nevelésébe fogom fordítani, és jobban odafigyelek magamra és a házasságomra is, ami őszintén szólva ki tudja, hogy meddig tartott volna, ha nem jön a vírus.

 Egyszóval, a korona vírus mindent megváltoztatott. Visszaadta az életem, a családom, az önmagamba vetett szeretetem és nagyon jó érzem magam a bőrömben. Szerencsére közülünk senki sem betegedett meg, vagy a rosszabbik eset, senki sem halt meg. Nagyon jól vagyok és most már azt sem bánnám, ha esetleg úgy alakulna, hogy megszűnik az állásom, mert a férjemnek van munkája, simán elélnénk abból is és én maradnék otthon a gyerekekkel.

Már egyáltalán nem lényeges a karrier, vagy az állandó munka, mert a család sokkal fontosabb és minden percet azzal szeretnék tölteni, hogy bepótoljam mindazt, ami eddig kimaradt. Szerintem szerencse is kellett ehhez az egészhez és őszintén szólva nem is értem, hogy ki rendezi el ezeket a dolgokat, hogy kinek jobb, kinek rosszabb a sorsa a kovid hatására, de én úgy érzem, hogy én szerencsés vagyok és ennyivel tartozom magamnak és a családomnak, hogy a munka nem lehet fontosabb náluk vagy önmagam újra megtalálásától.

Rájöttem arra, hogy nem azért élek, hogy dolgozhassak, hanem azért élek, hogy boldog legyek és a családom is az legyen, jól érezzem magam és ennek a munka csak egy része lehet.

Zsuzsa (45)

Legfrisseb sztorik

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

A COVID mindenki életét felforgatta. Tudjuk, hogy otthon kell maradnunk, hogy elejét vegyük a járvány további terjedésének és ezért mindenkinek áldozatokat kell hoznia. A We are the stories egyik legfrissebb történetében egy négytagú család életébe tekinthettek be. A...

read more
Egyedül a COVID-dal szemben

Egyedül a COVID-dal szemben

Ildit úgy érte utol a COVID-járvány, hogy hiányzott az életéből egy társ, a szerelem. Hogyan tudott a fiatal nő felülkerekedni az elkeseredettségén, a magányán és milyen kapaszkodókat talált a karanténban? A We are the stories legújabb történetéből ezekre a kérdésekre...

read more
A csendes gyilkos

A csendes gyilkos

Napjaink egyik élen járó meddőséget előidéző betegsége az endometriózis. Sok helyen korunk pestiseként is nevezik- bár ez nem jár halállal és nem is fertőz. Ellenben egyre több nőnél fordul elő, sokan pedig nem is tudják, hogy szenvednek ebben a betegségben. Hisz maga...

read more
Jött a covid és elvette mindenem

Jött a covid és elvette mindenem

Jött a covid és elvette mindenem

Richárd története nem kimondottan a koronavírus idején kezdődött, de az mindenképp befolyásolta. Szép lakás, karrier, barátnő, álomok és célok, melyek szertefoszlottak. Így, másfél évvel a vírus után újratervezés van és egy remény, hogy egyszer valaha minden rendbe jön.

 

Szegény családba születtem a szüleim egyetlen gyermekeként. Anya és apa nem igazán jöttek ki jól, így 4 éves korom környékén úgy döntöttek, hogy különválnak. Ezt mind anyától tudom, mivel nála maradtam és apámról soha többet nem hallottam. Apám azt hitte, hogy nem az övé vagyok, ezért ment el.

Anyám mindig is érzelmileg labilis személyiség volt és talán volt némi problémája az elköteleződéssel, így meg sem tudom számolni, hogy hány nevelőapám volt az évek során.

Sokat voltam egyedül is és mivel úgy nem volt nagyon pénzünk, éppen, hogy kijöttünk belőle a hó végére, már fiatalon elkezdtem dolgozni. Először nyári munkákat vállaltam, diákmunkákat, aztán lettek komolyabbak is.

Tudtam, hogy nem akarok céltalan jövőt és pénzem sem volt, így rögtön, ahogyan tehettem felvettem a diákhitelt.

Kitűnővel elvégeztem a főiskolát és elkezdtem állásinterjúkra járni. Szerencsémre hamar bekerültem egy nagy multi céghez, ahol sokat, nagyon sokat dolgoztam. Évekkel később meglett a gyümölcse és vezető lettem a saját területemen. Már volt sok pénzem, tudtam magamnak bérelni egy nagyobb lakást, autót és el is tudtam menni utazni, amikor csak tehettem. Az én sikereimmel párhuzamosan viszont anyukám egyre jobban csúszott lefelé, majd végül alkoholista lett. Állandó anyagiproblémái voltak és mindig tőlem kért pénzt. Én eleinte adtam neki, aztán már mikor láttam, hogy ezeket gyakrabban csak a piára költi, így már nem adtam, és inkább csak ételt vettem neki, vagy amire szüksége volt. Közben tanultam, képeztem magam és a sok randizgatás után jött egy szerelem, ami úgy tűnt, hogy komoly lesz. Összeköltöztünk és tervezgettük a jövőnket. Akartunk nagyobb házat venni, ahol majd elférünk a gyerekekkel. Két gyereket terveztünk, egy fiút és egy lányt.

2020 év elején nagyon sokat dolgoztam. Szerettem volna mindent megadni a páromnak, a leendő gyermekeimnek, hogy ne jussanak olyan sorsra, mint amilyen az enyém volt.

Tavasz környékén egyre többet lehetett hallani a korona-vírusról és hamarosan a céget is elérte, ahol dolgoztam. Elkezdtek megbetegedni az emberek, sokan bekerültek a kórházba és végül úgy döntött a vezérigazgatóság, hogy mindenkit home officeba küldenek.

Otthonról dolgoztam hát és próbáltam optimista maradni. Egész nap a gép előtt ültem, volt, hogy este is, mert a határidős munkákat meg kellett időben csinálnom. Sehova sem mentünk, egyrészt mert nem is lehetett, másrészt mert féltünk a betegségtől.

A vállalat, ahol dolgoztam kezdetben csak kisebb mértékben csökkentette a fizetésem, majd egy idő után levették a felére. Ezalatt a párommal is egyre többet vitatkoztunk, sok mindenben nem értettünk egyet és odáig fajult a dolog, hogy már be kellett osztani a pénzünket, majd végül már külön is aludtunk.

Egy napon a közvetlen vezetőm behívott, mikor már úgy nézett ki lazítanak a szigorításokon és közölte, hogy sajnos el kell, hogy bocsásson, mert leépítés van a cégben és én is azok közé kerültem, akiktől megválnak.

Persze, igazságtalannak tartottam a helyzetet, hiszen nagyon rég óta ott dolgoztam, és kaptam is valamennyi végkielégítést, de a kedvem az nagyon bánatos volt. Az optimista srác, aki addig voltam eltűnt és nem tudtam merre induljak tovább. Napi 8 órákat töltöttem álláskereséssel de sehová sem kellettem, közben pedig fogyott a pénzünk, így végül elmentem futárnak, ahol igaz nem kaptam sokat, de legalább volt munkám. Sok kiadásom volt, fizetnem kellett olyan dolgokat, amikre eddig nem volt gondom, és bár a sok hitelre kaptunk haladékot, félre is kellett tennem, hogy ha végetér a muratórium, legyen valamennyi megtakarított pénzem fizetni a törlesztőket. A párom Kitti szinte naponta elégedetlenkedett és ki kellett költözünk a szép lakásunkból, mert nem tudtuk fizetni. Egy egyszobás albérletbe költöztünk, ahol a veszekedések ugyanúgy folytatódtak. Sőt, még hangosabbak és hosszabbak lettek. Neki sem volt munkája, mert őt is kirúgták, így a helyzet egyre csak romlott. Anya közben elkapta a koronát és bekerült a kórházban. Minden nap mentem látogatni, de volt, hogy nem engedtek be hozzá, csak már mikor jobban lett.

Egyik nap, amikor hazaértem a kórházból egy levelet találtam az asztalon. A párom írta és az állt benne, hogy nem bírja ezt tovább és elhagy.

Hívtam, kerestem, de nagyon nem tudtunk normálisan beszélni. Azt mondta, hogy ő nem ilyen életet akar magának és nem akar velem tovább együtt maradni. Még pár hétig próbáltam kibékülni vele, de ő hajthatatlan volt, még végül összejött a volt főnökével, akihez rögtön oda is költözött. Ha jól tudom, a férfinek nincsenek anyagi gondjai és Kitti már állapotos is tőle. Anya jobban lett és mostanra talán kevesebbet is iszik, megint van egy pasija, de legalább most valamennyire stabil az élete, és már csak nagyon ritkán kér tőlem pénzt. Én még mindig az egyszobás panelban lakom. Egyedül. Vagyis nem egyedül, mert egyik este mikor jöttem hazafelé a futárkodásból találtam egy cicát, így befogadtam. Cicás pasas lettem. Így másfél évvel azután, hogy a korona vírus megváltoztatott mindent az életemben, én azóta is rendületlenül keresem a munkát, de sajnos, amilyet szeretnék, oda egyelőre nem találtam, így maradt a futárkodás és segítek egy kisebb cégnek, ahol maszkokat gyártanak. Nincs anyagi gondom, de nem élek olyan életet, mint azelőtt.

 Nem mondom, hogy könnyű, hogy nem szoktam néha összetörni, hogy nincsenek álmatlan éjszakáim, hogy nem vagyok magányos, de legalább egy dologban biztos vagyok, hogy ha egyszer talpra tudtam állni önerőből, mikor nem volt semmim, akkor valamikor majd újra talpra tudok, és lesz még boldog életem, családom. Csak érjen már véget ez a nyavalya

Rihárd (33)

Legfrisseb sztorik

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

A COVID mindenki életét felforgatta. Tudjuk, hogy otthon kell maradnunk, hogy elejét vegyük a járvány további terjedésének és ezért mindenkinek áldozatokat kell hoznia. A We are the stories egyik legfrissebb történetében egy négytagú család életébe tekinthettek be. A...

read more
Egyedül a COVID-dal szemben

Egyedül a COVID-dal szemben

Ildit úgy érte utol a COVID-járvány, hogy hiányzott az életéből egy társ, a szerelem. Hogyan tudott a fiatal nő felülkerekedni az elkeseredettségén, a magányán és milyen kapaszkodókat talált a karanténban? A We are the stories legújabb történetéből ezekre a kérdésekre...

read more
A csendes gyilkos

A csendes gyilkos

Napjaink egyik élen járó meddőséget előidéző betegsége az endometriózis. Sok helyen korunk pestiseként is nevezik- bár ez nem jár halállal és nem is fertőz. Ellenben egyre több nőnél fordul elő, sokan pedig nem is tudják, hogy szenvednek ebben a betegségben. Hisz maga...

read more

Néha a sok kicsi Ő után jön el az igazi nagy Ő – egy újjászületés története

Néha a sok kicsi Ő után jön el az igazi nagy Ő – egy újjászületés története

Néha a sok kicsi Ő után jön el az igazi nagy Ő – egy újjászületés története

A We Are the stories legújabb történetének főhőse egy fiatal nő, aki nem tudta elkerülni, hogy teljesen összeomoljon az élete. Elvesztette a szerelmét, a munkáját, beteg lett, kórházba került. Úgy tűnt egy új férfi oldalán végre rátalálhat a boldogság. De ez csak a látszat volt. Az élet rákényszerítette, hogy valóban megoldja a problémáit a történetének vége pedig filmbe illőre sikeredett. Egy újjászületés története következik.

Sok szép történet van, filmbe illő sztorik, amikor a főhős megtalálja igaz szerelmét, majd némi viszontagság után egymáséi lesznek. Én mindig is imádtam ezeket a történeteket. Mindig arra vártam, hogy majd eljön a nagy Ő, akivel közösen megélhetünk egy csodaszép szerelmet, akivel aztán majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk. A hivatással kapcsolatban is megvoltak az ilyen és ehhez hasonló illúzóim, de az élet valahogy nem akarta dobni a lapokat. Egyik boldogtalan kapcsolatból hánykolódtam a másikba, miközben a munkámban sem tudtam olyan sikeressé válni, mint amilyen lehettem volna. Állandóan szorongtam, meg akartam felelni mások mércéjének. Szeretni vágytam és szeretve lenni. Hittem benne, hogy a szíve mélyén mindenki jónak született. Segíteni akartam az embereket, jót akartam adni a világnak és fel sem merült bennem, hogy ezt a jó szándékot bárki is ki akarná használni. Tudom, most azt gondolod, hogy egy felnőtt ember nem lehet ilyen naiv. Sajnos lehet. Pedig az élet nem győzött ébreszteni egyre nagyobb és nagyobb pofonokkal, míg egyszer csak egy nagyon fájó trauma kapcsán, felébredtem ebből az illúzióból, amiért nagyon komoly árat fizettem. A hercegem, akit nagy Ő-nek hittem egy másik nővel lovagolt el a naplementében, maga mögött hagyva egy megtiport, megalázott, meggyalázott lelket. Később a gyermekvállalás lehetőségét is elvesztettem. Nőiségemből pusztán a szépségem maradt meg, de belül meghaltam.

Nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy kétségek nélkül, nyílt szívvel ugrottam bele egy szerelembe, ami aztán a nőkhöz és a férfiakhoz való hozzáállásomat is alapvetően változtatta meg. Álszentnek gondoltam az embereket, akik női szolidalitásról beszéltek, mert láttam, hogy ez sokszor csak addig él, amíg a másikból nem lesz rivális. Attól perctől kezdve valahogy elillan ez a dolog és mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül, önmagukat áldozatnak bemutatva döfködik nőtársukba a kést az emberek. A férfiak sem éreznek túl sok lelkifurdalást, amikor félrejárnak. Azt láttam, hogy a nagy szavak mögött semmi más nincs, csak önzés és képmutatás. Elegem lett abból a világból. Ki akartam szakadni abból a mérgező környezetből, amiben akkoriban éltem, különösképp a munkahelyemről, ahol a lelkiismeretlenség akkoriban virágkorát élte. Nem akartam rossz emberré válni, de éreztem, hogy egy bizonyos ponton túl sehogy sem maradhatok jó ember, ha ott maradok. Biztos, hogy ártani fogok valakinek, mert az a munka, ilyen volt. Én pedig nem tudtam csukott szemmel hátat fordítani a tetteim következményeinek, amelyek más emberek életére hatással voltak. Napról napra rosszabbul voltam. Majd megismertem későbbi férjemet. Ő húzott ki abból a gödörből. Azt hittem utána már rendben leszek. Súlyos tévedés volt. Feldolgozatlan traumákkal és szorongásokkal a lelkében senki sem lehet rendben. Ha pedig nem vagy rendben, akkor a párkapcsolatod sem lehet jó. Csak látszólag. A rendteremtés munkásabb dolog. Legalább annyi meló, mint önmagunkat tönkretenni. De akkor ezt még nem láttam.

Életem párjával jól megvoltunk. Nem lobogott a tűz, de szeretetteljes volt az életünk, sokat nevettünk és jó sokat szorongtam továbbra is. Közben megalapítottam az első stúdiómat, amire nagyon vágytam. Így azonban mindjárt lett még néhány okom a szorongásra. Az üzlet fenntartásához ugyanis állandóan dolgoznom kellett, így azonban nem maradt időm arra, hogy a kapcsolatomat ápoljam.

Közben a nagymamám beteg lett, az ő ápolásában is segédkeznem kellett. Egy ponton túl meg kellett hoznom a döntést. Be kellett zárnom a termet, hogy megőrizhessem a kapcsolatomat. Nem bírtam már tovább, közben pedig várt rám egy méhnyakrák megelőző műtét is. Csapkodtak a hullámok a fejem felett, időm se volt felocsúdni, de azt éreztem, hogy kezdek összeomlani. Visszamentem alkalmazottnak, ami lelkileg nagyon megrázó volt számomra, az első munkahelyemről el is küldtek emiatt. Ezért azóta is hálát adok a sorsnak. Eközben elvesztettem a nagymamámat és pár hétre rá már eljegyzési gyűrű csillogott az ujjamon. Néhány hónappal később kaptam egy vezetői pozíciót egy közeli művelődési házban. Úgy gondoltam, hogy ez ideális lesz számunkra, hiszen szerettünk volna gyereket vállalni. Elkezdtem szervezni az esküvőt és közben dolgozni. Egyre többet vállaltam magamra, egyre nagyobb présben éreztem magam. Már nem volt jó sehol. A munkahelyemen azt éreztem, hogy magamra hagytak egy problémával, amit rajtam kívülálló okok miatt nem tudok megoldani, otthon pedig nem tudtam kiadni magamból ezt a feszültséget. Mindenhol meg akartam felelni, miközben sehol nem éreztem magam elég jónak. Már csak egy lépésre voltam az összeomlástól. Ez nem  sokkal nászutunk után be is következett.

Lebetegedtem. Egyik pillanatról a másik csak elfogyott az erőm. Köhögtem, nagyon nehezen kaptam levegőt, fájt a mellkasom, hőemelkedésem volt és állandóan hánytam. Semmi erőm nem volt, egy könyvet sem tudtam megtartani. Állandóan rémálmaim voltak, szájzáram, hetekig nem tudtam aludni. Először antibiotikum kúrát kaptam, ami a köhögésemet végre elmulasztotta, de enni még hónapokig nem tudtam rendesen. Két hónapig hánytam, minden reggel este és hajnalban. Közben kórházba is kerültem. Leteszteltek koronavírusra,néztek vérképet, ekg-t, tüdőszűrőt is. Minden negatív volt. Refluxra kezdtek kezelni, savcsökkentőt kaptam. Hónapokkal később sor került egy gyomortükrözésre is, ami nem igazolta a refluxot. Közben lassan kezdtem javulni. Az étkezésemet, a napi szokásaimat teljesen meg kellett változtatni. Nem volt munkám, nem nagyon tudtam mi legyen. Nem is tudtam volna dolgozni. Szerencsére elvégezhettem egy autogén tréning tanfolyamot, ami megmentette az életem. A tréning hatására napról napra jobban lettem. Elkezdtem magamnak mantrázni, hogy meg tudom emészteni az életeket és a testem elkezdett együttműködni velem. Közben poszttraumás stressz szindrómát állapított egy másik pszichológus. Azt mondta, hogy egyszerűen annyira sok trauma ért egymás után hirtelen, hogy nem tudtam feldolgozni. Most érem utol magam. Nemtudom mi volt az igazság, de azt tudom, hogy a meditáció és a jóga volt az az út, ami segített. Plusz még egy nagyon fontos és fájdalmas lépés. El kellett költöznöm a férjemtől. Egy olyan férjtől aki szíve minden szeretetével szeretett engem és akit én is őszintén szerettem, de nem tudtuk megtalálni egymás mellett a boldog, meghitt, nyugodt életet. Bár nem ezt mondtuk magunknak, a testem nagyon világosan reagált a költözésemre. Napról napra látványos volt a javulás. Hiszem, hogy mindkettőnk élete miatt ez volt a legjobb döntés, amit csak tehettem.

Rám a nyár alatt egy nagyon hosszú út várt. A művészetterápia segítségével elkezdtem szembenézni a démonjaimmal, feldolgozni a fel nem dolgozott traumákat és óriási erőfeszítéssel, sokszor a családommal is szembeszállva dolgozni azon, hogy újra egészséges Nő legyek. Olyan Nő, aki életében először nem szorong. Olyan Nő, akinek van belső tartása, aki újra jónak látja a világot. Hideg fejjel és meleg szívvel képes dönteni arról, hogy kit milyen mértékben enged be az életébe. Egy EGÉSZséges Nő szerettem volna lenni. S Karácsonyra teljesült is a vágyam. Ma egy egészséges nő vagyok. A Nagy Ő pedig, aki egykor mással lovagolt el a naplementében visszatért és alaposan meg kellett küzdenie azért, hogy újra együtt lehessen velem. Kiállta a próbákat ő is, én is. Megtaláltuk a boldogságot magunkban és egymásban.

MEGOSZTÁS

Legfrisseb sztorik

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

A COVID mindenki életét felforgatta. Tudjuk, hogy otthon kell maradnunk, hogy elejét vegyük a járvány további terjedésének és ezért mindenkinek áldozatokat kell hoznia. A We are the stories egyik legfrissebb történetében egy négytagú család életébe tekinthettek be. A...

read more
Egyedül a COVID-dal szemben

Egyedül a COVID-dal szemben

Ildit úgy érte utol a COVID-járvány, hogy hiányzott az életéből egy társ, a szerelem. Hogyan tudott a fiatal nő felülkerekedni az elkeseredettségén, a magányán és milyen kapaszkodókat talált a karanténban? A We are the stories legújabb történetéből ezekre a kérdésekre...

read more
A csendes gyilkos

A csendes gyilkos

Napjaink egyik élen járó meddőséget előidéző betegsége az endometriózis. Sok helyen korunk pestiseként is nevezik- bár ez nem jár halállal és nem is fertőz. Ellenben egyre több nőnél fordul elő, sokan pedig nem is tudják, hogy szenvednek ebben a betegségben. Hisz maga...

read more
Emlődaganatom volt, de ma már gyógyult vagyok

Emlődaganatom volt, de ma már gyógyult vagyok

Emlődaganatom volt, de ma már gyógyult vagyok

2014 augusztusában egy aprócska, rózsaszínű folt volt pár napig látható a mellemen. Talán csípés… – gondoltam. Novemberben újra elmentem egy mammográfiai szűrővizsgálatra, ez volt már a 6. ilyen vizsgálatom az utóbbi időben, de akkor sem mutatott semmit, ami nem oda való lenne, ezért nem volt bennem félelem.

Aztán december 5-én ismét mammográfiára elmentem, ahol egy aprócska csomót találtak ott, ahol a rózsaszínű folt volt a kezdetekben. A biopszia leletemért a férjemmel együtt mentünk el. Az orvos közölte velem, hogy az emlőmben daganat van és mihamarabb meg kell kezdeni a kezelést. Hazafelé a kocsiban ültünk a férjemmel és néztünk egymásra. Szemében félelem volt és gondolom az enyémben is féltés, aggódás volt, de azt egy percig sem gondoltam, hogy ebbe bele fogok halni.

Otthon a középiskolás és a már felnőtt gyermekeimnek őszintén elmondtam, hogy rákos vagyok, de mindent meg fogok tenni a gyógyulásért! Dühös voltam, mert nem értettem mit csináltam rosszul, mit kellett volna tennem, hogy ne legyek rákos?! A legnehezebb az volt, hogy elfogadjam, hogy volt élsportolóként, abban az időben kézilabda játékos edzőként, egészséges életmódot élve emlőrákom van. Ma is dühít, ha azt hallom, olvasom, hogy: Élj egészségesen, mozogj, mert, ha nem, akkor beteg leszel!! Én mozogtam, sportoltam mégis rákos lettem.

Amikor az onkológussal először átbeszéltük a dolgokat szerencse, hogy bent volt velem végig a férjem, aki mindent lejegyzetelt, amit az orvos mondott, mert én csak arra emlékszem ameddig az orvos azt mondta, hogy: a legjobb a rákfajták közül, mert ez jól gyógyítható és biztos, hogy nem ebbe fogok meghalni! A többire nem emlékszem.
A műtétre 2 hetet vártam, addig nagyon izgultam, mert nem volt biztos, hogy emlő megtartó, vagy eltávolító műtétem lesz. Maradt! Jó volt látni és érezni ébredés után, hogy ott van még a mellem.

Nagyon nem viselt meg a műtét, de amikor kiderült, hogy ismét műteni kell, akkor nehéz volt. A második műtét után nehéz volt a mozgás, fájt a műtéti heg. Próbáltam mozogni, mindig egy kicsit többet. A család adta a legnagyobb erőt nekem ekkor. Láttam az aggódásukat, a féltésüket. Azt akartam, hogy lássák rajtam, hogy érezzék a hitemet a gyógyulásban! Meg akartam gyógyulni, mert szeretek élni! Nem is éreztem egyébként betegnek magam! Csak volt bennem valami, ami nem oda való, amit kivettek! A barátok érdeklődése, hívásaik is sokat segítettek! A sportmúltam is, hiszen ott megtanultam, hogy sokat kell tenni a sikerért, hinni magamban, értékelni az apró, pici változásokat! Nem feladni! Tenni csak én tudok magamért! Hittem a dokimnak, megtettem mindent, amit mondott, mert ma is úgy hiszem gyógyítani akart, minden kérdésemre válaszolt, amit előtte összeírtam egy listára. Táplálkozásom annyit változott, hogy több gyümölcsöt ettem, mint addig, de ma is azt eszem, amit szeretek, mértékletességet betartva. Literszámra ittam a paradicsomlevet, azóta is a kedvencem. Sokan adták tudtomra, hogy velem éreznek, hogy számíthatok rájuk, hogy szorítanak értem!

Nagyon jól estek ezek a bátorítások.

Aztán következetek a sugárkezelések. A kezelés előtt fölrajzolták rám fekete filctollal, hogy mettől, meddig érjen a sugár. A tükör előtt állva ezt látván nagyon szomorkodtam és a férjem megkérdezte: Mi a baj? és én mutattam neki, hogy mennyire ronda a filctoll a testemen, mire ő csak annyit reagált: Hát, nem egy matyóhímzés! Mezőkövesden lakunk ez nálunk a szavajárás …volt is nevetés nem kicsit! Ez jó volt! Oldta a feszültséget, mert ismeretlen volt az egész helyzet, mert az csak utólag derül ki, hogy kinek hogyan bírja a bőre! Nekem nagyon jól bírta, talán a sok paradicsomlé lehetett az oka!

Erő, hit bizalom, türelem, megértés amire a legnagyobb szükségem volt a gyógyuláshoz!
A másik pedig a család szeretete!

Összesen 2 műtét, 33 sugárkezelés és 3 havi injekció, gyógyszer napi 2x, és a sok-sok kontroll vizsgálatom volt, de ma már meggyógyultam. 2020-ban öt éves túlélő vagyok!

Véletlenül vagy nem véletlenül rám talált egy olyan szervezet, ahol sokféle tudással rendelkező szakemberek, pszichológusok, terapeuták, jóga oktatók, arra törekednek, hogy könnyebb legyen az elfogadása, a megélése, a gyógyulás hosszú és fájdalmas útja. Itt dolgozom ma már én is. Megtapasztaltam, milyen meditálni, a bennem lévő fájdalmas érzéseket megérteni, formálni a gondolataimat, átalakítani, hogy engem erősítsenek. Megtanultam bízni, hinni önmagamban, nemet mondani is tudok már, és azt is hogyan legyek magamnak fontos, hogy szeressem magam!

Megtaláltam az utamat. Önkéntesként feladatomnak, kihívásnak érzem, hogy minél több fiatalnak és idősnek fel tudjam hívni a figyelmét az emlő önvizsgálat és a szűrések fontosságára és meg tudjam tanítani a technikáját! Fontos a testünk ismerése, tudni a jelekről, észre kell venni a változást, figyelni magunkra, és szűrésekre járni. Hiszem, hogy szükség van ezekre, és rám is szükség van! Adom a tudásomat, a tapasztalataimat és közben én magam töltekezem, bízom és hiszem, hogy segíthetek a rák korai felismerésében! Barátokat, felejthetetlen pillanatokat, nagy nevetéseket őrzök, és hálát, hogy a betegségben csuda dolgok történtek, történnek velem!
Így változtatta meg a rózsaszín folt az életemet.

Tóth Mártonné Icus

Tóth Mártonné Icus

5 éves emlőrák túlélő!

MEGOSZTÁS

Legfrisseb sztorik

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

A COVID mindenki életét felforgatta. Tudjuk, hogy otthon kell maradnunk, hogy elejét vegyük a járvány további terjedésének és ezért mindenkinek áldozatokat kell hoznia. A We are the stories egyik legfrissebb történetében egy négytagú család életébe tekinthettek be. A...

read more
Egyedül a COVID-dal szemben

Egyedül a COVID-dal szemben

Ildit úgy érte utol a COVID-járvány, hogy hiányzott az életéből egy társ, a szerelem. Hogyan tudott a fiatal nő felülkerekedni az elkeseredettségén, a magányán és milyen kapaszkodókat talált a karanténban? A We are the stories legújabb történetéből ezekre a kérdésekre...

read more
A csendes gyilkos

A csendes gyilkos

Napjaink egyik élen járó meddőséget előidéző betegsége az endometriózis. Sok helyen korunk pestiseként is nevezik- bár ez nem jár halállal és nem is fertőz. Ellenben egyre több nőnél fordul elő, sokan pedig nem is tudják, hogy szenvednek ebben a betegségben. Hisz maga...

read more
Beleszerettem egy nős férfiba, de egy percét sem bánom

Beleszerettem egy nős férfiba, de egy percét sem bánom

Beleszerettem egy nős férfiba, de egy percét sem bánom

„A gyomrom remeg, a kezem hideg és izzad. Fáradt vagyok. Elfáradtam a kétségekben. De egyúttal pillangók is vannak a gyomromban. Úgy érzem magam, mint egy királylány. Felhők között vagyok, lebegek, minden olyan szép.” – Talán ezekkel tudnám a legjobban leírni, azt az időszakot, amit egy nős férfi mellett éltem meg.

Nincs mit szépíteni a dolgon: szerető voltam, igen, de egy cseppet sem bánom. Most biztos vagyok benne, hogy sokan elítélnek emiatt. Én is elítéltem magamat, de mióta szerető voltam, valahogy kevésbé ítélkezem és tudom azt, hogy nem mindig a harmadik fél a gonosz. Ugyanolyan hibás a másik két fél is a történetben, hiszen nem tudna beférkőzni egy harmadik személy, ha a dolgok rendben lennének otthon. Jól tudom, hogy vannak olyan nők, akik direkt, szánt szándékkal szétrombolnak, szétszakítanak egy kapcsolatot, de én nem ilyen voltam, és ez a tudat segített magamat nem utálni minden percben.

A történetem 8 évvel ezelőtt kezdődött. Fiatal voltam és szép. Párkapcsolatban éltem. Igaz friss kapcsolatban, de jól kijöttünk a párommal. Szerettük is egymást. Aztán egyszer csak megismertem Őt … és onnantól kezdve minden megváltozott. Olyan erővel hatott rám a jelenléte, hogy szinte lebénultam. Nem tudtam ellenállni neki. Szerelmes lettem. Menthetetlenül. Visszavonhatatlanul. Olyan erővel hatott rám ez az érzés, hogy nem tudtam neki parancsolni, teljesen elvette az eszemet. Teljesen elvette a kontrollt. Szakítanom kellett az akkori párommal, hogy azzal a férfival lehessek, akire úgy vágyom, mint még soha senkire.

Minden olyan gyorsan történt, hogy mire észbekaptam, már együtt voltunk és terveztük a közös jövőnket. Azt a közös jövőt, amiben még akkor annyira hittem, mint ahogy azelőtt semmiben. Amikor eldöntöttem, hogy belemegyek ebbe a viszonyba, szigorú feltételeket szabtam, hogy bizonyos határidőn belül el kell, hogy váljon. Azelőtt soha nem volt viszonyom családos férfival, így tapasztalatom sem volt, hogy milyen is lehet ez.

Nem volt lekiismeretfurdalásom, mert csak papíron, a gyerekek miatt voltak még házasok – mondta, de hogy ez tényleg így volt-e, máig nem tudom. Elhittem neki, mert hinni akartam.

Soha, azelőtt nem éreztem még ilyet férfi iránt és annyira boldog voltam, hogy nem vettem észrevenni az árulkodó jeleket. Hogy ez a kapcsolat már akkor halálra volt ítélve, amikor még csak gondolatban megfogant. Egy illúzióban éltem, amit magam alkottam meg, és ami nem volt soha valóságos.

A gondok ott kezdődtek, hogy sokat dolgozott és a maradék szabadidejét közöttem és a gyereke között kellett felosztania. Én a második helyre szorultam, de ezt soha nem hánytam a szemére. Megértettem. Időközben kiderült számomra, hogy nem én vagyok az első, akivel viszonyt folytat a felsége mellett. Sokadik szeretője voltam már. Egy olyan pasiba szerettem bele, akinek a gondolkodása olyannyira volt összetett, hogy azzal csak nagyon nehezen lehetett azonosulni. Egy riadt kisfiú volt bezárva egy felnőtt férfi testébe. Némi pszichés és személyiség zavarral, amit úgy próbált elnyomni, hogy mindig volt mellette valaki. Akkor én voltam a soron.

De hogy értsétek: gyakorta nem beszéltünk hétvégente, csak üzenetben. Azt mondta, hogy nem kell ahhoz beszélnünk, hogy tudjuk szeretjük és fontosak vagyunk egymásnak. Nem kell mindig mondani a szeretlek szót… És így teltek sokszor a napok, hogy csak vártam, vártam és vártam, de nem jött. Nem hívott. Végül persze jelentkezett és amikor együtt voltunk minden bántást elfeledtem, mert annyira szerettem és mesébe illő volt minden vele töltött pillanat.

Én tényleg úgy éreztem magam, mint a mesékben és talán ezért nem akartam észrevenni, hogy hiába a nagy szerelem, én is csak egy szerető vagyok, akit, ha meguntak, eldobnak majd. A kapcsolatunk nem tartott sokáig, alig egy évig, de az az egy év borzasztóan impulzív volt.

Egy szép nyári napon végül azt mondta nekem, hogy nagyon szeret, de nem tud és nem is akar választani a gyereke és közöttem, és habár szeret, de együtt marad a feleségével.

Emlékszem, csak ültem és néztem ki a fejemből. Nem fogtam fel miről beszél. Aztán zokogni kezdtem és úgy érzetem itt már elfogytak a szavak. Nem tudok megszólalni. Szépen, békességben elköszöntünk egymástól, ő átölelt engem és én lassan, elindultam az ajtó felé. Majd valahogy – már nem emlékszem hogyan-, de eljutottam az autómig, beültem aztán órákig ottmaradtam és csak zokogtam, zokogtam.

Az igazat megvallva, mindig is labilis volt érzelmileg. Kapcsolatunk alatt legalább 3x szakított velem, de én mindig visszafogadtam. Tulajdonképp meg sem lepődtem azon, ami történt, mégis fájt nagyon. Borzasztó hónapok következtek utána. Nemhogy az idő múlásával jobb lett volna, sokkal rosszabb volt. Depresszióba estem és haragudtam mindenkire. Haragudtam Istenre, rá, magamra. Azt mondogattam: megérdemelted, minek kellett újat húznod egy nős pasival? Ezalatt a pár hónap alatt annyira szenvedtem, hogy megbűnhődtem tetteimért.

Teltek múltak a hónapok, nekem jöttek-mentek a férfiak az életemben. A hosszú hónapok kezdték elfeledteti bennem azt az érzést, amely addig erős volt iránta. Már nem gondoltam rá minden nap, de sokszor eszembe jutott. És sokszor álmodtam vele. Visszagondolva bármennyire fájt az egész, bármennyire sem volt ez a történet különlegesebb, mint az átlag szeretői viszonyok, utólag visszagondolva csak a részemről volt olyan nagy a szerelem, mégis különleges és szép emlékként gondolok vissza arra időszakra. Nem bántam meg, mert az, aki ma vagyok nem lehetnék e nélkül. A vele való kapcsolatom és az azt követő fájdalmas időszak nagyon sok mindenre megtanított. Megtanított arra, hogy ne ítélkezzek mások felett, mert nem tudhatom mi van a színfalak mögött. Megtanított arra is, hogy megbocsátsak magamnak és másoknak. Megtanított hinni a szerelemben. De, legfőképp az elfogadásra tanított meg.

 

Nem találkoztam azóta vele. Nem tudom mi van vele, de már nem is érdekel. Hálás vagyok az életnek, hogy megélhettem, megtapasztalhattam részese lehettem annak a különleges érzésnek, amit kiváltott belőlem. Ma már boldog vagyok más férfi oldalán. És ezt neki köszönhetem.

 

Nóra (32) Miskolc

 

MEGOSZTÁS

Legfrisseb sztorik

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

A COVID mindenki életét felforgatta. Tudjuk, hogy otthon kell maradnunk, hogy elejét vegyük a járvány további terjedésének és ezért mindenkinek áldozatokat kell hoznia. A We are the stories egyik legfrissebb történetében egy négytagú család életébe tekinthettek be. A...

read more
Egyedül a COVID-dal szemben

Egyedül a COVID-dal szemben

Ildit úgy érte utol a COVID-járvány, hogy hiányzott az életéből egy társ, a szerelem. Hogyan tudott a fiatal nő felülkerekedni az elkeseredettségén, a magányán és milyen kapaszkodókat talált a karanténban? A We are the stories legújabb történetéből ezekre a kérdésekre...

read more
A csendes gyilkos

A csendes gyilkos

Napjaink egyik élen járó meddőséget előidéző betegsége az endometriózis. Sok helyen korunk pestiseként is nevezik- bár ez nem jár halállal és nem is fertőz. Ellenben egyre több nőnél fordul elő, sokan pedig nem is tudják, hogy szenvednek ebben a betegségben. Hisz maga...

read more