Furcsa helyzetben találtam magam a napokban. Egy konfliktus, de nevezhetném veszekedésnek is – hiszen az volt- kapcsán mitha lámpa gyulladt volna a fejemben. Évek óta foglalkozom így-úgy önfejlesztéssel, így már sokszor találkoztam azzal, hogy az embereknek más a valósága, máshogy élnek meg, értékelnek helyzeteket, problémákat. Valahogy ez a vita mégis olyan mélyről jött, olyan mélyen a szívemben, a lelkemben voltak a gyökerei, hogy most volt csak igazán aha-élményem.
Ahogy egy veszekedésnél lenni szokott jött az ellentmondás, a provokáció, a düh és a harag. Hiába az ellenállás a másik oldalon nem tudtam elengedni az álláspontomat, úgy éreztem, hogy végre egyszer a világ végére is elmegyek az igazamért. Persze az érzelmek és a jól irányzott verbális sortűz legyengített és az egész, hosszú percekig tartó, értelmetlen vagdalkozásnak egyszer csak a vége lett. Mindketten visszavonultunk, mert éreztük, hogy így nemhogy háborút, de csatát sem nyerünk. Nem is nyertünk semmit, csak megtiportuk egymást és majd egy órámba került, hogy észhez térjek. Amikor kitisztultak a gondolataim, akkor kezdett el azon kattogni az agyam, hogy mi van akkor, ha a magunk módján mindkettőnknek igaza van? Mi van akkor, ha ugyanazt a valóságot nézzük csak ő egy kék én pedig, mondjuk, egy sárga szemüvegen keresztül? Ugye, hogy ez így leírva milyen egyszerűnek tűnik? Amikor pedig benne vagyunk egy igazán felkavaró vita, veszekedés hevében, akkor eszünkbe sem jut. Mindenesetre most nagyon erősen hasított belém ez a felismerés. Hogy ez elég lesz-e arra, hogy legközelebb felülírja a sértettséget, az érzelmeket? Na ez az, amit nem tudok. A lámpa kigyulladt, meglátjuk, hogy a fénye hosszú távon mit világít meg.
Tuka Nikoletta