“7 hónapos terhesen hagyott el a férjem”

A várandósságnak az élet egyik legszebb, legörömtelibb időszakának kellene lennie. Cilinek azonban élete legnehezebb és legfájdalmasabb hónapjai voltak azok, amikor gyermekét várta, ugyanis 7 hónapos terhesen maradt egyedül.

Mintha egy filmben, vagy egy rossz álomban lennék, így érzem magam másfél hónapja. Akkor történt ugyanis, hogy elhagyott a férjem 7 hónapos terhesen. Leírni is abszurd ezt a mondatot, pedig így van.

Voltak előjelei, hogy távolodunk egymástól. Amikor kiderült a terhesség a munkája külföldre szólította. Az volt a tervünk, ha minden jól alakul, akkor követjük őt. Azonban hirtelen minden negatív fordulatot vett. A terhesség lelkileg legyengített, bizonytalanná tett, semmi másra nem vágytam, csak hogy mellettem legyen, és együtt tudjunk készülni életünk legmeghatározóbb eseményére.

Igen, követelőző lettem. Igen, gyorsan és türelmetlenül akartam a válaszokat, a biztonságot, a megoldásokat. Azok azonban nem jöttek. A kinti élete nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, a szükséges kompromisszumokat pedig túl soknak éreztem. Mielőtt útnak indult megállapodtunk, hogy a gyermek érkezése átírhatja a terveket, és elképzelhető, hogy pár hónap után hazatér. Így is történt, de számára feldolgozhatatlan lett az az áldozat, amit értünk hozott.

Néhány hete volt újra Magyarországon, amikor közölte, hogy a sok vita és veszekedés miatt eltűntek belőle az érzések, már nem szerelmes, és nem tudja tovább működtetni a 10 éves kapcsolatunkat. Összepakolt és elhagyott minket. Azt hiszem ez az egyik legrosszabb dolog, ami egy állapotos nővel történhet.

Pexles

A szakítás utáni első napokra szinte nem is emlékszem. Szerintem nem sok hiányzott, hogy elveszítsem a józan eszem. Együtt vállaltuk a gyermeket, együtt indultunk el az úton amin a külföldi munkája és az elhagyás miatt végül mindvégig egyedül haladtam.

A valódi válaszok még mindig nem  egyértelműek számomra, sok kérdés maradt bennem. A hazautazása előtti utolsó pillanatokig ugyanis csak szerelmes üzenetek érkeztek tőle.

Persze éreztem, hogy a távolság próbára tesz minket, de azt gondoltam, hogy a gyermekünk érkezése túllendít minket ezen a nehézségen. Nem így történt.

Még jelen van az életünkben, hetente megjenik és segít dolgokban, például beszerezni a babaholmikat. Ezek a néhány órás találkozások tele vannak fájdalommal és szomorúsággal. A segítség nagy részét azonban nem tőle, hanem a családomtól és a barátaimtól kapom. Ezért egyszerre vagyok hálás és dühös, mert nem az a személy áll mellettem, aki ígéretet tett nekem, és akivel együtt vágtunk bele a családalapításba.

Pexels

A szakítás után azonnal elkezdtem terápiára járni. Nem tudtam felfogni, feldolgozni, elfogadni a fájdalmat, amit éreztem. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy a gyermek miatt a lehető leghamarabb felül kell emelkednem mindezen és egyedül kell szembenéznem azzal a hihetetlen kihívással  és beavatással, amit a szülés és az anyává válás jelent.

Sok félelem van bennem, mert nem tudom mire számítsak. A napjaim többsége és az éjszakáim egyedül telnek, nincs akihez hozzábújjak, vagy aki megnyugtasson, amikor szükségem van rá. Mindennek hatására azonban egy felfoghatatlan erő születik. Tudom ugyanis, hogy túl kell élnem, mert a gyermekemnek szüksége van és lesz rám. Azzal a gondolattal próbálom visszanyerni a nyugalmamat, hogy minden okkal történik, mindenben ott van a rend és a cél. Ahogyan azt is érzem, hogy az összes eddigi küzdelemből, fájdalomból, önfejlesztésből származó tapasztalat, fejlődés most a segítségemre van. Ezek nélkül talán nem is tudtam volna talpon maradni.

Cili (33)