Egy hideg téli napon, úgy nagyjából 2 évvel ezelőtt barna Nikivel leültünk a kedvenc kávézónkba és hosszas gondolkodás és töménytelen caffé latte után elhatároztuk, hogy akarunk valamilyen közösségi felületet, ahol az emberek őszintén megoszthatják gondolataikat.
Azokat az élményeket, ami fontos számukra. Mindenkinek van legalább egy olyan sztorija, amivel másokat, meghökkentünk, elgondolkodtatunk, kíváncsivá teszünk, inspirálunk, motiválunk, felemelünk, reményt adunk. Mindig is sokkal többet láttunk a személyes történetek varázsában és körbenézve a piacon, nem jöttek szembe olyan felületek, ahol ennek nagyobb teret adtak volna. Noha, akad szép számmal „saját sztorikat” beküldő felület online magazinoknál, vagy vannak olyan kezdeményezések, melyek mindig egy aktuális témát felkarolva keresik az emberi történeteket, de mégis úgy ítéltük meg, hogy ez nem elég. Építeni kellene egy olyan „valamit”, ami kimondottan az emberi történeteket helyezi a fókuszba témaválasztástól függetlenül.
Megvilágosodásunk egyértelművé tette, hogy ezzel sürgősen kell kezdeni valamit, és elkezdtük kidolgozni szépen, lassan, aprólékosan a tervet hozzá.
Heti találkozók, laptop, rajzok, brainstorming-ok, vélemények nem egyezése, pizza és társai kíséretében tanakodtunk, törtük a fejünket, hogy jó-jó, ez mind szép, de honnan lesznek majd nekünk történeteink? Honnan fognak beérkezni a sztorik? Az emberek erről honnan fognak értesülni? Mindeközben, sajnos sok-sok visszamondott ígéretet is megtapasztaltunk, amiben hitegettek minket, de végül össze állt a: We’ Re the stories.
Őszintén? Nem volt könnyű! Óriási munkánk van abban, hogy most elmondhatjuk: 1 évesek lettünk. Számtalan kudarc és csalódás árán jutottunk el idáig, de kellemes élmények is voltak azért, ami erőt tudott adni nekünk ezekben a nehéz pillanatokban.
A legfontosabb mindvégig az volt, hogy hittünk és hiszünk abban, amit csinálunk. Tudjuk, hogy erre szükség van a világban, hazánkban. De azt is tudjuk, hogy ez egy „nehéz” műfaj, és az igazat megvallva az elején mi sem gondoltunk pár dologba. Hogy is gondolhattunk volna bele, hiszen nekünk is ez volt az első ilyen kezdeményezés. Nulláról építeni fel valamint mindig nehéz, ami tele van buktatókkal. Ha elesel, ha nem csinálsz jól valamit, ha hibázol, ha kapod a kritikát csakis magadra számíthatsz, vagyis a mi esetünkben, csak egymásra számíthattunk. Próbáltuk megőrizni az optimizmusunkat, jó kedvünket és töretlen lelkesedésünket.
De közben változtunk is. Nem csak mi, hanem a weblapunk és maga az üzenetünk is. Nem tudtuk nem észrevenni, hogy a személyes történetek ugyan fontosak, de igény mutatkozik az önismeretre, az önfejlesztésre és az ehhez kapcsolódó mondanivalókra is. Rájöttünk, ha mást is beleteszünk a storytellingen kívül, akkor szándékunkat és célunkat még jobban át tudjuk nektek adni. Kibővítettük a tartalmainkat, így mostmár nem csak a történetek vannak, hanem sok más izgalmas téma is. Így végül összeállt a:
We’re the stories – Ez is én vagyok! weboldalunk
Ez is én vagyok, mert bármit teszünk, bárhogyan érezzük magunkat, azok is mi vagyunk. Vannak olyan dolgaink, amelyekre büszkék vagyunk, és vannak, amelyekre kevésbé. Viszont mindegyik részünknél Mi vagyunk. És ezt el kell fogadni. Ezért jött létre ez az oldal, hogy segítsünk egymás valódi arcát megmutatni. Hogy elindítsunk egyfajta társadalmi párbeszédet nehéz vagy érdekes témákról. Hogy levegyük a maszkot magunkról. Hogy olvassunk igaz dolgokról. Történetek rólad. Önismeret érted. Inspiráció neked. Támogatás, kinek szüksége van rá.
Végül hadd írjam le az egyik kedvenc filmem utolsó fontos gondolatait az életről és tanításról:
„Tekints mindenre az út során úgy, mint a kirakós egy darabjára és fogadj úgy mindenkit, mintha a tanárod volna. Ha készen állsz arra, hogy egyszer és mindenkorra elfogadj néhány kellemetlennek tűnő igazságot magaddal kapcsolatban, akkor biztosan megleled, amit keresel!” – Eat, Pray, Love 2010.
Köszönjük, hogy itt vagytok és olvastok minket!
Vincze Nikolett