#Énidő
Az ősz a kedvenc évszakom. Ha egy közösségben ezt elmondom, akkor általában sokakat meglep, sőt már volt olyan munkahelyem is, ahol ez állandó jelleggel vicc tárgyát képezte. Reggel, miközben az erkélyen szürcsöltem a kávémat éppen elkapta a tekintetemet egy komótosan aláhulló levél. Ekkor született meg bennem a gondolat és az érzés, hogy miért is imádom az őszt.
Gondolkodás nélkül hozzuk meg az ítéleteket, közben pedig arra energiát már nem akarunk fordítani, hogy egy picit a dolgok mögé nézzünk.
Mondják, hogy az első találkozás meghatározó. Ha azt nézzük, hogy az én első találkozásom a jógával milyen volt, akkor arra a következtetésre juthattunk volna, hogy ebből bizony semmi nem lesz. Valahogy mégsem így történt.
Egy hideg téli napon, úgy nagyjából 2 évvel ezelőtt barna Nikivel leültünk a kedvenc kávézónkba és hosszas gondolkodás és töménytelen caffe latte után elhatároztuk, hogy akarunk valamilyen közösségi felületet, ahol az emberek őszintén megoszthatják gondolataikat.
Furcsa helyzetben találtam magam a napokban. Egy konfliktus, de nevezhetném veszekedésnek is – hiszen az volt- kapcsán mitha lámpa gyulladt volna a fejemben.
Azt hiszem, ezzel a témával sokakat meg fogok szólítani, hiszen a túlterheltséggel jelen életünkben elég sokan találkoztunk már, vagy éppenséggel pont benne vagyunk.
Hogy miért is vállaljuk túl magunkat?