Mondják, hogy az első találkozás meghatározó. Ha azt nézzük, hogy az én első találkozásom a jógával milyen volt, akkor arra a következtetésre juthattunk volna, hogy ebből bizony semmi nem lesz. Valahogy mégsem így történt.
Egyetemistaként az egyik félévben a Hatha jógát választottam, mint kötelező testnevelést. Gondoltam hátha megtörténik velem is az a „csoda”, amiről már sokaktól hallottam. Két vagy három órát bírtam, utána jeleztem az oktatónak, hogy húzzon ki, mert ez nem nekem való. Tudni kell, hogy az az igazi farönk típus vagyok. Szilárdan áll, de nem hajlik. Se előre, se hátra, se jobbra, se balra és így tovább. El sem tudom mondani, hogy milyen düh, elégedetlenség és kisebbségi érzés öntött el, amikor ezen különleges adottságomnak köszönhetően, a lábam ujját sem értem el az órákon. Emellett pedig persze lassuljak le, figyeljek a légzésemre, relaxáljak és tartsam ki azokat a mozdulatokat, amiknek a közelében sem vagyok. Mindezeknek köszönhetően gyorsan elérkezett tehát az a pont, amikor megérett bennem az érzés, hogy köszönöm szépen, de én ebből nem kérek!
Évekkel később viszont azt éreztem, hogy ha nem csendesítem le valahogyan az elmémet, akkor megőrülök. A munkám, és a lelki alkatom miatt folyamatosan tele volt a fejem. Nem volt egy perc nyugalmam sem, pedig semmire nem vágytam jobban. Gondoltam, hogy majd én meditálok otthon, egyedül, nem lehet ez olyan nehéz. De az volt. Közben viszketett a kezem, majd a lábam, megfájdult a hátam, satöbbi. 2 percig bírtam pedig úgy éreztem, hogy már legalább 15 perce tart a „meditációm”. Ekkor döntöttem el, hogy adok még egy esélyt a jógának és nem is sejtettem, hogy milyen jól tettem. Nagyjából 4 évvel az első kudarc, vagy inkább elutasítás, után ismét egy Hatha órán találtam magam és akkor elkapott. Kezdett elcsendesedni az agyam, legalábbis jóga közben, és az órák után is voltak még ilyen áldásos pillanatok. Előfordult az is, hogy migrénnel mentem az órára és úgy ébredtem a relaxációból, mintha nem is én lettem volna az, akinek másfél órával korábban szinte széthasadt a feje. Mégis nagyjából fél év után azt éreztem, hogy másra vágyom és betévedtem egy Astanga órára. Sokkoló volt. 10 perc után csak ültem a jógaszőnyegen és azt gondoltam, hogy képtelenség megcsinálni azt, amit körülöttem mindenki más csinált. Nem adtam fel és egy másik oktatónál kötöttem ki, aki megtanította, megszerettette és ami talán a legfontosabb, hogy megértette velem az Astanga jóga lényegét. A többi közt azt, hogy nem az fontos, hogy meddig tudsz lehajolni, nem az számít, hogy a többiekhez képest milyen vagy, hanem az, ami benned, veled történik miközben jógázól. Szóval igen, elkezdődött a „csoda” velem is. Nyúltak az izmaim, végre elértem a lábujjaimat és egy olyan nyugalom terjedt szét a testemben, amihez foghatót előtte nem is éreztem. Elkezdtem a mindennapokban is fókuszáltabb és kiegyensúlyozottabb lenni, az elmém mellett pedig a testem is hihetetlen változásokon ment keresztül. Az Astangában megtanult légzést pedig akkor is többször használtam és sokszor használom mind a mai napig, amikor azt érzem, hogy feszült vagyok és nem tudok koncentrálni. Rengeteg fájdalmas, küzdelmes gyakorlással töltött óra van mögöttem és sokszor gondoltam azt is, hogy feladom. De az az érzés, amit kivált belőlem az Astanga jóga nem enged el, újra és újra ott a helyem a matracon. Számomra az egészben az legszebb, hogy a tanulás, a fejlődés soha nem ér véget (a fejenállás még mindig bevehetetlen várnak tűnik) és az, hogy a gyakorlás tökéletesen megmutatja, hogy milyen állapotban vagyok. Amikor elkezdem az ászanákat, akkor már szinte azonnal érzem, hogy azon a napon milyen a lelkiállapotom, mennyire lazák az izmaim és mivel van tele az agyam.
Nekem az Astanga jóga egy olyan tükör, amibe sokszor nehéz belenézni, de mindig megéri.
Tuka Nikolett