Az ősz a kedvenc évszakom. Ha egy közösségben ezt elmondom, akkor általában sokakat meglep, sőt már volt olyan munkahelyem is, ahol ez állandó jelleggel vicc tárgyát képezte. Reggel, miközben az erkélyen szürcsöltem a kávémat éppen elkapta a tekintetemet egy komótosan aláhulló levél. Ekkor született meg bennem a gondolat és az érzés, hogy miért is imádom az őszt.
Egy olyan embernek, aki görcsösen tud ragaszkodni a múltjához, a vélt vagy valós fájdalmaihoz ez az évszak a legnagyobb tanító, szerintem.
Körülöttünk minden elengedi azt, ami már nem szolgálja, azért, hogy felkészüljön az újra. A természet pedig tudja, hogy egy fának mikor lesznek fölöslegesek a levei. Mi, legalábbis sokan, miért nem tudjuk ezt?! Görcsösen tíz ujjal fogjuk a dolgokat, azokat is, amik már nem visznek minket előre, sőt. Az ősz akkor kezdődik, amikor egyre kevesebb a napfény és egyre hűvösebbek, hidegebbek a nappalok, az éjszakák, persze időnként már a fagy is bekopogtat. Én magam sokszor voltam olyan helyzetben, amit hasonlóan írhatnék le. Egyre kevesebb volt az öröm (napfény), elhidegültek kapcsolatok, kihűltek helyzetek és sokszor egy állapotba fagyott az élet, ennek ellenére minden maradt a régiben, nem történt változás. Elengedés…Sokszor halljuk, már tele van vele a padlás. Pedig, ha távolabbról és alaposabban nézek rá az életemre, akkor tényleg működik.
Abban a pillanatban, amikor valamit már nem fogtam olyan erősen, amikor elmúlt az akarás és a görcs, a „végre legyen már!”, vagy az „én aztán nem mozdulok se jobbra, se balra!”, valami varázslat mindig történt.
A megkönnyebülés és idővel a dolgok újrarendeződése. Az ősz ráadásul teret ad ennek, érkezik a köd és az eső, azt üzenve, hogy „ ne mozdulj!”. A négy fal közé szorít minket, hogy szembenézzünk az életünkkel és finoman betakar, hogy legyen időnk magunkban, rejtetten feldolgozni mindazt, amit látunk. Az elnegedést nekem is tanulnom kellett, sőt még mindig van mit fejleszteni, de az élet folyamatos változásával szemben tehetetlen vagyok. Kész, pont, ez van, el kell fogadni, hogy semmi sem biztos és hagyni kell, hogy áradjon az élet, ahogyan a természetben is teszi. Az ősz pedig erre noszogat, hogy akármi is a kényelmes számomra, nem biztos, hogy már szükségem van rá. Ilyenkor a reggeli kávém mellé mindig kapok egy kis emlékeztetőt: Itt az elengedés ideje!
Tuka Nikoletta