Tetszik nem tetszik, de a jelenlegi világunk egyik rákfenéje az ítélkezés.
Ítélkezünk, azért amiért valaki megtett, vagy nem tett meg. Ítélkezünk, mert valaki szép. Ítélkezünk, mert valaki kevésbé az. Ítélkezünk, hogy miért nem szül már gyermeket? Miért a saját neméhez vonzódik? Miért nem akar férjhez menni? Miért dolgozik sokat, ahelyett, hogy a családjával lenne? Gondolkodás nélkül hozzuk meg az ítéleteket, közben pedig arra energiát már nem akarunk fordítani, hogy egy picit a dolgok mögé nézzünk.
Pár hete hallottam egy olyan beszélgetést, ahol a hölgy azt mondta, hogy ő küzd az ítélkezés ellen, de mindhiába. Szívem szerint mondtam volna neki, hogy ne tedd! Minél jobban küzdesz ellene, annál erősebben ott lesz. Minél jobban nyomod el magadban ezt az én-részedet, annál destruktívvá válik tőle a működésed. Az ítélkezést a pszichológia projekciónak nevezi, ami nem más, mint egy énvédő mechanizmus, ami megvédi az egyént, és ami segíti a psziché egyensúlyát. Az ítélkezést meg kell érteni, az arról szól, aki az ítéletet hozza és nem a másikról. A másik csak egy vetítővászon, ami aprólékosan felnagyít mindent, amit nem akarunk látni. És ezzel szembesülni ilyesztő.
Így marad az egyszerűbb: Az ítélkezés. Vagyis a projekció.
Persze, jól tudom, nehéz olyan felett nem ítélkezni, aki ártott nekünk, aki megbántott, meglopott, becsapott, csúnyán viselkedett velünk, vagy szeretteinkkel. Ilyenkor valóban nehéz elvonatkoztatni, s megérteni a másik oldalt, hogy miért tette? Én arra az ítélkezésre gondolok, amikor csak azért teszünk valakit a legalsó könyvespolcra, mert valami nem tetszik benne, mert nem azt mondja, amit hallani akarok, mert más a bőrszíne, mert jobb vagy rosszabb, mint én. Ha a fókuszt csak azon tartjuk, hogy ő miért nem tetszik nekem? Pedig biztosan van ott még más is, nem csak az, amit bele akarok látni a dolgokba.
De ne legyünk álszentek. Mindenki ítélkezik, még az is, aki nem ismeri el. Az a nagy helyzet, hogy az ítélkezés az életünk része. Mindenkiben ott van. És nem az a baj, ha ítélkezünk, hanem az, ha csak abból indulunk ki. Ha nem vagyunk hajlandóak elrugaszkodni abból a beszűkült tudat állapotból, ami ezt okozza. Ha csak azért ítélünk el valakit, mert nem vagyunk képesek a mögöttes tartalmat is megvizsgálni.
Egy olyan világban élünk, ahol azok a gondolkodásúak, akik nem tudnak és nem is akarnak változtatni az ítélkező hozzáállásukon, azoknak nem lesz egyszerű az életük. Ez sok-sok évig működött, vagyis nem lehetett másmilyennek lenni, de ez már egy másik világ.
Csak azok tudnak fennmaradni, akik képesek a változásra és a változtatásra.
Az élet maga egy változás és én döntöm el, hogy hajlandó vagyok ezt elfogadni vagy megpróbálom a lehetetlent: a világot a saját képmásomra formálni.
Vincze Nikolett