“Olyan családban nőttem fel, ahol a verbális abúzus, a szidás, a bántás természetes, mondhatni mindennapos volt.”

Mit eredményezhet, ha a gyermekkori traumák, bevésődések átveszik az irányítást az életünk felett? Andrea története pontosan erre világít rá. Egy izgalmas és felkavaró tapasztalás arról, hogy a sokszor szunnyadó programok még arra is hatással lehetnek, hogy meddig maradunk egy rossz munkahelyen. 

Visszatekintve azt gondolom, hogy ha tiszteltem volna saját magam, akkor már az állásinterjún meghiúsul a közös munkakapcsolat.

Több, mint 10 éves munkatapasztalatom ellenére, a felvételi elbeszélgetés nem az érdemeimről, sikereimről szólt, hanem arról, hogy 30 pluszos nőként milyen nehézségeim, problémáim lehetnek a gyermekvállalással, és egyáltalán mikor tervezem, hogy bővül a család.

A meglepetéstől szóhoz sem jutottam, lebénultam, és kellett a pénz, a munka,  ezért sajnos nem volt elég erőm, vagy lélekjelenlétem, hogy mindezt kikérjem magamnak, és már akkor és ott búcsút intsek az egésznek.

A hasonló megjegyzések folyamatosan jelen voltak az ott eltöltött két év alatt. Emellett számtalan olyan üzenet érkezett- és nemcsak nekem, hanem a többi munkatársamnak is- amelyek hangvétele inkább ahhoz hasonlított, amikor a szülők megszidják a gyerekeiket.  Lassan ölő méreg volt ez, legalábbis számomra. A többieknél azt láttam, hogy bár egészségtelen ez a működés egy munkahelyen, valahogy mégis ez volt számukra az otthonos és a természetes.

Bevallom őszintén, hogy hónapokig tartott az ébredés. Akkor történt, amikor a folyamatos „szülői” számonkérés már elérte az elviselhetetlen szintet.  Valahogy ezen a ponton érkezett meg az „aha-élmény”.

Ekkor értettem meg, hogy mivel olyan családban nőttem fel, ahol a verbális abúzus, a szidás, a bántás természetes, mondhatni mindennapos volt, ezért nem húztam fel a nyúlcipőt már az első pillanatban, és tűrtem szótlanul az elfogadhatatlan megaláztatásokat.

Pexels

Úgy éreztem, hogy újra a gyermekkoromat élem. Nem szólhatok, nem lázadhatok, tűrnöm kell, és követni az „atyai szó” iránymutatását. Ha nem így teszek, akkor nem szeretnek, akkor kivet a rendszer, és elveszítem a közösség figyelmét, törődését.  Fájdalmas felismerés volt ez túl a harmincon. Az ember ugyanis azt gondolná, hogy ebben a korban már nem működnek ezek a programok, és egy önálló, a harcait már megharcolt entitásként tud működni a világban. De már látom, hogy ez a viselkedés annyira bevésődhet, hogy  észrevétlenül megjelenhet és átveheti az irányítást.

Természetesen mindez hatással volt a mindennapi életemre is. Folyamatosan csökkent az önbizalmam, egyre kevesebbet jártam el otthonról, de ott sem tudtam igazán jól érezni magam. Begubóztam, elbújtam a világ, a társam és önmagam elől is. Azt hiszem, hogy már-már a depresszió határát súroltam.

Sokáig készültem a felmondásra. Tudjátok miért? Féltem… Féltem a haragtól, az elutasítástól, a szidástól, mint egy gyerek. Amikor pedig végre sikerült átlöknöm magam ezen a láthatatlan vonalon, akkor hihetetlen megkönnyebbülést éreztem. Felszabadult, és szabad voltam.

Ez az egész helyzet pedig rávilágított arra, hogy sokkal tudatosabban kell figyelnem, és kezelnem az érzéseimet. De még ez sem elég. Szeretnem, és tisztelnem kell magam annyira, hogy már én utasítsam el a számomra kényelmetlen, bántó szituációkat, mert már nem egy szüleire utalt gyerek vagyok, hanem egy felnőtt, aki felelős a saját életéért, boldogságáért.  Nehéz harc ez a szunnyadó programok miatt, de hiszek benne, hogy ezeket tudatos figyelemmel, önszeretettel  szépen lassan meghaladhatjuk.

Andrea (35)