Habár Magyarországon az abortuszok száma az 1980-as évektől kezdve csökkenő adatokat mutatnak, mégis még mindig sok azoknak az aránya, akik a terhességmegszakítás mellett döntenek. A döntés mögött rengeteg okok húzódhatnak meg, amelyekhez gyakorta igen komplex élethelyzetek tartoznak. Társadalmi szinten az abortusz egy sokak által elítélt téma, de még mielőtt elkezdünk ítélkezni, néha nem árt, ha a dologok mögé tekintünk egy kicsit. Legújabb történetünkben egy ilyen élethelyzetet mutatunk be, amely egyrészt felkavaró, másrészt pedig talán szemléletformáló is tud lenni.
Még húsz éves koromban szerelmes lettem nagyon egy fiúba. Emlékszem mikor először megláttam földbegyökeredzett a lábam és azt gondoltam, hogy ilyen tökéletes pasit még nem hordott a hátán a föld. Gyönyörű kék szemek, kedves mosoly, hófehér fogak, és a teste … Egyszerűen leírhatatlan látvány volt számomra. Úgy gondoltam, hogy egy ilyen kaliberű pasi soha nem állna velem szóba. Aztán teltek-múltak a napok. A napokból hetek lettek. És nem is olyan sok hétre rá ez a fiú a párom lett. Nagyon nagy volt a szerelem, és boldogok voltunk. Egy darabig.
Aztán, mint a legtöbb kapcsolatban összeköltöztünk és egy idő után jöttek a veszekedések. Már nem is emlékszem, hogy pontosan mik voltak a kiváltó okok, de talán a féltékenység, a párom fura gondolkodása, mert eléggé pesszimista és negatív hozzáállású ember volt. Sokszor voltunk külön, mert amikor összevesztünk, ő rendszerint hazaköltözött a szüleihez és otthagyott engem egyedül. A szexuális együttlétek is kezdtek elmaradni, míg végül havi csak egyszer voltunk már együtt.
Az egy éves kapcsoltunk utolsó viharos heteiben már nem szedtem a fogamzásgátló tablettát, mert minek? – gondoltam, teljesen felesleges.
Elég nagy volt a káosz, ő többször is szakított velem, de azért még próbáltunk menteni a menthetőt, és mikor már a végét járta a kapcsolatunk, hát igen, egyszer utoljára lefeküdtem vele. Persze, abból sem lett békülés és ő végleg elköltözött tőlem. Szomorú napok következtek nekem:
Nem találtam a helyem a világban. Minden olyan üres volt és egyszínű. Nem voltam éhes, nem voltam szomjas, nem voltam semmilyen. Még csak pulzusom sem volt. Egyszerre mindennek elveszett az értelme.
Az bosszantott, hogy holott tudtam, hogy nincs már értelme a kapcsoltunknak, én mégis vele akartam lenni.
A nagy önsajnálatban elfelejtkeztem magamról, vagyis, hogy már lassan két hónapja nem jött meg a havi menstruációm. Elmentem hát venni tesztet és mikor megcsináltam, nem akartam hinni a látványnak. Mindegyik teszt pozitív lett – állapotos voltam.
Csak ott ültem a mosdómban és meredten bámultam magam elé. Egyszerűen erre nem voltam felkészülve. Húsz évesen? Hogyan is lehettem volna. Egyetemre jártam, még magam is gyerek voltam, nem voltak csak alkalmi munkám. A szüleimre nem tudtam számítani, hogy majd segítenek, és egyszerűen nem tudtam azt elképzelni, hogy anya legyek.
Mikor összeszedtem valahogyan magam a sokkból, felhívtam a volt barátomat, hogy közöljem vele terhes vagyok, de neki az első mondata az volt, hogy: mikor mész elvetetni?
Ott azt hiszem még jobban összeomlottam. Ilyen szívtelen, hideg és kimért hangvételű mondatra egyáltalán nem számítottam. Másnap elmentem egy orvoshoz, aki megerősített arról, hogy igen, kisbabát várok. Nem volt mit tennem, el kellett vetetnem a gyermekemet. Nem akartam egyedüli anya lenni. Nem voltam még rá felkészülve. Nem akartam még gyereket.
A műtét után gyűlöltem magamat. Nem tudtam tükörbe nézni és biztos voltam benne, hogy az Isten ezért meg fog büntetni engem. Beszélni sem mertem erről sok mindenkinek, mert féltem a gyalázó és ítélkező tekintetektől és mondatoktól. Pszichológushoz sem tudtam elmenni, mert arra már pénzem nem volt, így egyedül, magamban próbáltam ezt úgy ahogy rendbetenni. Sokszor voltam egyedül és utáltam egyedül lenni, mert akkor csak sírtam és sírtam. Csak bíztam benne, hogy jó döntést hoztam meg és, hogy ez majd idővel jobb lesz.
A hosszú, hónapokkal teli depresszió után végre sikerült újra valamennyire magamhoz térni. Nem volt egyszerű, de túljutottam rajta. Végre láttam értelmét az életemnek, végre volt miért felkelnem. Nagyon jó munkám lett, ahol jó fizetésem is volt és megismerkedtem egy fantasztikus férfival, aki a tenyerén hordott. Boldog voltam!
Aztán megjelent az életemben újra a volt párom. Békülni akart. Meg hogy szüljek neki gyerekeket. Mondanom sem kell, hogy nálam akkorra az a vonat már elment. Nem békültem ki vele. Felkavartak az állandó hívásai, és az sem érdekelte, hogy nekem már van más. Nem tudom mi történhetett vele, de kb. 180 fokos fordulatot vett a hozzáállása. Ezt csinálta egy darabig, míg aztán meg nem megunta és végleg eltűnt az életemből.
Ennek lassan már húsz éve. Pont annyi, mint amikor annyi éves voltam, mikor megtörtént a műtét. De az élet milyen? Neki azóta született két gyönyörű gyermeke, én pedig nem tudok teherbe esni. Voltam már emiatt dühös, meg szomorú, aztán hibáztattam mindent és mindenkit. De végül rá kellett jönnöm, hogy a düh az nem lehet az életem célja. Düh-vel, haraggal nem jó a szívemben élni. És elengedtem ezt az egészet és igyekeztem nem ostorozni magam.
Ha az élet most így büntet, akkor egyszer majdcsak megbocsát nekem.
Amikor belegondolok, hogy most akár lehetne egy húsz éves fiam vagy lányom, azt alig akarom elhinni, de úgy érzem utólag, hogy akkor és ott jól döntöttem, mert most egy csodás életem van. Bármennyire is nehéz volt a döntés, jól döntöttem, és ezért már nem hibáztatom magam. Nem mardos a lelkiismeretem, nem utálom magam és, ha valakinek elmesélem a történetem, mindenki megért és nem ítélkeznek felettem.
Noémi (40)