Édes Fiam! Te hídlakó leszel!

Édes Fiam! Te hídlakó leszel!

Édes Fiam! Te hídlakó leszel!

Egy fiú egész életében az apja dícséretére várt, de sajnos az élet úgy hozta, hogy mire megkapta volna tőle, addigra otthagyta őt az élők sorából. Az apa és fia közötti kapcsolat különlegesnek számít, hiszen a fiúk példaképükként tekintenek az apjukra. A remény, hogy egyszer majd lesz dícséret, megbecsülés és büszkeség a sírig kitart.

A téma érzékenysége miatt kérünk Titeket, hogy a sztorit csak akkor olvassátok el, ha elmúltatok 18 évesek!
Ha pedig úgy érzitek segítségre van szükségetek, tárcsázzátok az ingyenesen hívható 116 111 vagy 116 123 lekisegély-vonalat! 

 

Apám számomra mindig is különleges, meghatározó helyet fog elfoglalni változatos életemben. Számomra mindvégig egyszerre kiismerhetetlen, magányos hős maradt, aki félt, vagy nem tudta kimutatni saját, egyéni érzéseit. S minél inkább elvonult saját, néha a végtelenségig önző, szikla, burok-magányába mi a legközelebbi családtagjai talán annál távolabbra kerültünk tőle.

Hihetetlennek tűnik, de mindig a felszín alatt van a lényeg. A külvilág számára teljesen átlagos, már-már természetes család benyomását keltettük, akik normálisan viselkednek egymással. Tisztelik, és szeretik egymást? Nos ez megint csak aggodalomra adott okot!
Apám nagyon sok esetben úgy viselkedett az emberekkel, mintha egy olyan nagyra nőtt gyerek lett volna, aki még nem tudott teljes mértékben kigyógyulni gonoszkodni vágyó, megalázó vicceiből, és tréfáiból.
Sajnos nagyon túlsúlyos, kövér kisfiúcska voltam, ami alkalmas volt rá, hogy kísérleti alanyként apám kiélhesse rajtam a pengeéles fegyverszerű élcelődéseit. Minden egyes ünnepnapon; legyen az akár a legegyszerűbb születésnap, névnap, húsvét, karácsony – apám öncélú reklámozást végzett szinte mindenkin, mint a társaság első, és egyetlen középpontja, és minden emberrel szemben volt valami bántó, szarkasztikus, vagy szőrszálhasogató megjegyzése.

Amikor nyugdíjas lett a BKK-tól, és otthonülővé vált alig-alig sikeredett bármivel is elfoglalnia saját magát, s mivel én főként otthonról próbáltam irodalmi blogot, posztokat írni, és online marketinggel foglalkozni apám rendre feltűnt volt gyerekszobámban, és cinikus, sunyi, vizslatú, mérges zöld szemeivel jóformán azonnal megállapította, és kimondta fejem felett a megkeseredett igazságot:

Édes Fiam! Te hídlakó leszel!

Egyszer aztán valóban véghez is vitte kicsinyes, alattomos tervét, amiről én mit sem tudtam.

November 11-e volt. Hűvös, északias, szeles idő, amikor autóba ültetett – mondván elvisz magával egy körre, én csak lazítsak egészen nyugodtan -, és kitett az Erzsébet-híd budai hídfőjénél, hogy nézzek csak nyugodtan körbe. Mire visszafordultam addigra ő hazament.

Amikor késő estig dolgozó édesanyám este hazazért, és nem talált otthon, persze rögvest kérdőre vonta semmiről sem tudó, tanácstalan arcú apámat, aki azt felelte neki, hogy egy kicsit meg akart leckéztetni, hogy tudjam, hol is van az én helyem!
Édesanyámnak sem kellett több! Valósággal feltépte az ajtót, és védelmező anyatigris módján máris beült akkor még Lada Samaránkba, és elment az Erzsébet-hídhoz, ahol én addigra már kiadósan begyűjtöttem egy újabb kellemetlen megfázást, és vírusos jellegű influenzát.
Apám – mint tulajdonképpen mindent -, ezt is tréfának, viccnek fogta fel, és nagyon jókat derült édesanyám felpaprikázott dühkitörésein. Persze aznap ő nem kapott paprikáskrumplit.
Később sajnos apám is megtudta, hogy

már gyerekkoromban volt egy-két öngyilkossági kísérletem,

aztán később az egyetemenis, amikor főként a nyelvészeti szemináriumokon az elégtelen zárthelyi dolgozatok miatt rendkívül sebezhető, és túlérzékeny voltam, és miután a docensek, adjuntusok, professzorok folyamatosan azt éreztették a hallgatósággal, hogy sohase lehetünk eléggé intelligensek, műveltek, és nem érhetünk fel a tudomány nagyságaihoz ezért sajnos az öngyilkossági kísérlet rendre felmerült, és meg is kísértett.
Édesanyám feltett szándéka volt, hogy apám kicsit beszélgessen el velem, mint férfi a férfival! Egyik nap ez meg is történt. Édesanyám elment dolgozni, így hát ketten maradtunk, mint rendesen.
Apám leült velem szemben. Az arca egyszerre döbbenetet, értetlenkedést tükrözött, mégis inkább egy James Dean-es kamaszos arc volt, melyről az ember szinte sosem tudhatta, hogy valójában mit is gondolhat.

– Miért csináltad?! – jött az első kérdés.

– Sajnos személyes problémáim akadtak, de nem akartam semmi rosszat! – feleltem bátortalanul, szinte megnyunyászkodva.

– Van neked arról fogalmad, hogy anyádat mennyire felzaklatta ez az eset?! – dörrent atombomba-indulata, és úgy nézett ki pofon akar vágni.

– Mindenkitől bocsánatot kérek, de egészen egyszerűen senki sem akart segíteni!

– Hát minket meg minden nézel?! Talán piskóták vagyunk! Miért nem velünk beszéltél?! – indulatai levezetését pár szál cigivel oldotta meg.

– Én nem akartam! Én csak… nagyon nagy a nyomás alattam, és a legtöbb csoporttársam sem segítőkész…

A beszélgetés vége az lett, hogy megígértem, hogy soha többet nem lesznek öngyilkossági gondolataim, és ezt az egészet kiverem abból az átkozott fejemből! Apám pedig a nap hátralévő részében ki-be járt a kiskonyhába elszívott pár doboz cigrettát.

2017 október 26- án infarktust kapott és váratlanul meghalt. Nem tudtunk tőle elbúcsúzni, márcsak legfeljebb a temetésen.

Talán mindig is volt közöttünk egy kultúrális, szociláis, érzelmi szintű vastag szakadék-verem, melyet senki és semmi sem tudott helyrehozni. Én mindig megmondtam, hogy éppen mivel foglalkozom. Apám pedig a tőle telhető nyers magvassággal válaszolt: –

Hülyeségeket csinálsz édes fiam! Ezek léhűtő dolgok!

Kicsit féltem, és rettegtem volna, ha lányom születik, és apámra bíztam volna, amíg munkám, vagy kötelezettségeim elszólítanak. A kisunoka véletlenül kiborította volna a narancsos üdítőlevet összeragacsolva mindent egészen biztos, hogy pofon nélkül nem úszhatta volna meg! Édesanyám persze mindig igyekezett bátorságot önteni belém, hogy apám rajongásig imádta volna az unokáját! Igen! Kétségtelen! De vadállatias ösztöneit is nagyon sok esetben képtelenségnek tűnt kordában tartania.

Még annyi mindent szerettem volna elmesélni neki! S bár káromkodott, szidott eleget, hogy miért nem tudok legalább harminc kilótól megszabadulni, mert akkor csajozhatnék, és lenne végre barátnőm, aki önmagamért szeretne – apám szikla realitaság szemüvegén keresztül látta és látatta a világot, amiből szűkebb családtagjai számára valahogy nem maradt hely! Mintha sohasem akarta volna megengedni azt a különleges megtiszteltetést, hogy bárki is igazán megismerhesse!     

 

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more
Mikor már úgy érzed, hogy nincs remény

Mikor már úgy érzed, hogy nincs remény

Mikor már úgy érzed, hogy nincs remény

Egy újabb megrendítő vallomást olvashattok oldalunkon, ahol egy olyan személy írja le kendőzetlenül tapasztalatait a könyvkiadás világból, aki sok megpróbáltatáson ment kersztül és talán el is vesztette már a hitét abban, hogy valaha hires író lesz. Sértések, akadályok, megaláztatások és ezeknek következményei. A We Are the stories mindenkit arra buzdít, hogy soha ne adjátok fel az álmaitokat, harcoljatok értük, még akkor is, ha úgy érzitek nincs remény.

Egy történetet szeretnék elmesélni, mely sajnos mással éppen úgy előfordulhat, mint bárkivel a hétköznapokból. 2011-ben kezdtem saját költségemen szerzői könyvkiadással foglalkozni. Mint történelem tanár végeztem az ELTE-BTK és bár tanítási, szakmai gyakorlatomat is elvégeztem úgy határoztam nehéz, keserédes érzésekkel, hogy nem folytatom tanári pályámat.

Elsősorban saját verseimet, novelláimat, regényeimet, kezdő, kísérleti jellegű színdarabjaimat igyekeztem saját magam szerkeszteni, javítgatni, korrektúrázni, és nagyon szerettem volna olyan kreatív, alkotói műhelyfolyamatokban részt venni, melyek bekapcsolódhatnak a kortárs kultúra vérkeringésébe.

Több sikertelen kísérletem is volt a kortárs magyar irodalom ismert, közismert íróival, szerzőivel. Egyesek őszintén gratuláltak, míg mások válaszra, segítségre sem méltattak. Nagyon elkeseredtem, mert engem úgy nevetlek szüleim, hogy saját magam oldjam meg fennálló problémáimat; ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem szabadna, ha gyávaság, vagy szégyennek minősülne, ha az ember segítséget kér – mégis sajnos

a mostani emberek nyíltan arrogáns, flegma, obszcén, abszurd hozzáállása, és attitüdje miatt sokkal befelébbfordulóbb, visszahúzodóbb lettem.

Létezik egy könyves portál oldal- ahová az ember igyenes regisztrációt követően felrakja saját könyveim elvileg hozzáértő, szakmai commenteket, és építő jellegű kritikákat olvashat saját könyveivel kapcsolatosan.

 

Egy-két éven belül annyira hihetetlenül megsértettek, megsebeztek, nyílvánosan megaláztak ezek a merőben inkviziciós, diszkriminatív, boszorkányüldözéses hozzászólások, hogy óhatatlanul is mélyen összetörték lelkemben azt a fajta bizalmi hozzállást, ami egyáltalán lehetővé tette volna azt, hogy érdemi, tartós kapcsolatokat, irodalmi dolgokat alakíthassak ki néhány szintén szerző-olvasó kortársammal. 

Az egy dolog, ha valakit kritizálnak! De kérem szépen! Senkinek sem volna joga hozzá, hogy könyörtelen, gyilkos, diszkriminatív, vulgáris, ócsárkodó beszédekkel arra buzdítsa a többi könyvbarát felhasználót, hogy az adott illető könyvét semmilyen szín alatt ne vásárolják meg!

Sajnos az utóbbi tíz-tizenöt évben home office üzemmódban próbálok főként otthonról dolgozhatni, és rendkívül elkeserít, meggyötör, felőröl a változhatatlan helyzet, hogy alig-alig lehet keresni. Továbbá az a tény, hogy a jelenlegi munkaerőpiacon is főként a bizalmi, érdemi, protekciós kapcsolatokkal rendelkezők nyerik el egy-egy álomállást, vagy megfelelő, fizetőképes pozíciót.

Volt munkhelyemen is, amennyiben csak valamelyik kollegám megtudta, hogy pszichológus, pszichiáter segítségét kértem, mert (édesapám 2017-ben váratlanul elhunyt infarktus következtében) az embert ténylegesen szintén diszkriminatív módon úgy kezdték emlegetni, kezelni akár egy szellemileg visszamaradt nyomorékot!

 Sajnos rengeteg kérdésem lenne saját életemmel kapcsolatosan, hogy vajon mi lenne a ténylegesen jó megoldás? Továbbra is elszánt, rendíthetetlen meggyőződéssel folytassam az írást, mint önálló hivatást bízván, reménykedvén abban, hogy egyszer talán én is pénzt kereshetek ezzel, vagy inkább koncentráljak további életemre, melyből még mindig hiányzik a biztos állás, és karrier?!

 

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more

Iskolai erőszak árnyékában

Iskolai erőszak árnyékában

Iskolai erőszak árnyékában

A We Are the stories legújabb története egy iskolai erőszaknak, megalázásoknak és fenyegetéseknek kitett férfi vallomása. A téma érzékenysége miatt kérünk Titeket, hogy a sztorit csak akkor olvassátok el ha elmúltatok 18 évesek! Ha pedig úgy érzitek segítségre van szükségetek, tárcsázzátok az ingyenesen hívható 116 111 vagy 116 123 lekisegély-vonalat!

Még most is bennem van a szüntelen félelem, rettegés azoktól a gyermekkori traumáktól, és sérelmektől, melyeket el kellett tűrnöm, és szenvednem – elsősorban általános iskolai osztálytársaimtól.

Az iskolai osztályon belül létezett egy afféle bandacsoport: Bandavezérek társaságának hívták! Nem véletlenül! A nagyobb fiúk rendre védelmi, vámpénzt követeltek a kisebbektől, és aki fizetett azt azért, aki nem fizetett azt meg ezért verték meg! Ez egyben azt is jelentette, hogy nyilvános megszégyenítésben részesítették, mely nagyjából úgy nézett ki a gyakorlatban, hogy az adott illetőt tetőtől-talpig meztelenre vetkőztették, és főként a nyirkos, hideg, téli iskolai folyosón föl-le kellett az illetőnek futkosnia, míg egy sorrfalat álltak mellette lányok-fiúk vegyesen,

és nem volt meglepő esett, hogy az embert többször is leköpték, vagy hogy lábat kellett csókolni a piszkos, sötétzöld linóleum padlón az illető bandavezérnek,

akinek – ha jó napja volt -, vagy bezárta az embert valamelyik öltözőszekrényben, rosszabb esetben – és ez volt a gyakoribb -, a ruhájára öntötte az aznapi Coca Cola, Fanta, cukros üdítőket, és bármit, ami gusztustalan foltokat hagyott, és persze nehezen jött ki.

Az iskolában persze mindenki tudott róla – pedagógusok, szülők vegyesen -, mégis ki tudja miért? szemet húnytak, és inkább a homokba dúgták a fejüket.

Sajnos több olyan gyerekről is tudok, akik ilyen lelki-fizikális atrocitások miatt többször kísérletek meg öngyilkosságot, annak ellenére, hogy sikertelen módszerekkel igyekeztek bevonni az iskolapszichológusok támogató segítségét.

Azok, akik túlélték a ,,borzalmakat” jobb esetben magántanulók lehettek nyolcadikos korúk elején, akik nem voltak szerencsések azok átkerültek egy másik oktatási intézménybe, ahol ki tudja milyen szörnyűségek vártak rájuk.

Azok, akik magántanulók lehettek többször zaklató otthoni telefonhívásokat kaptak – ugyanazoktól a bandavezérektől, vagy bérenceiktől -, akik megbízást teljesítettek.

Sajnos engem és szüleimet is szabályosan megfenyegettek, hogy “kinyírnak stb.”

Édesapám felhívta a rendőrséget, és feljelentést tett, de a jegyzőkönyvek felvételén, és igazoltatáson kívül semmit sem csináltak a vélt elkövetők, és tettesekkel szemben.

A ,,szemet szemért, fogat fogért” – elve mindmáig az egyik legősibb, szinte bosszúálló gondolat, majd cselekvés, melyet úgy hiszem senki sem tud elfelejteni, sem meg nem történtté tenni! Ugyanis azok az egykori gyerekek, akik életük során fizikai-lelki attrocitásokat voltak kénytelenek eltűrni, elszenvedni azokból az emberekből, mégha pszichiáter-pszichológus is segít a lelki traumáik feldolgozásában valami eltört, megszakadt, és sohasem élhetnek ,,normális életet!”

Sajnos velem is megesett, hogy már harminc éves felnőtt is elmúltam, amikor összeakadtam a bandavezérek társaságából egynehány szintén időközben felnőtt emberrel, és egész egyszerűen a fojtogató hányinger, rettegés, tartós félelemérzet kerített hatalmába, majd később azonnal menekülni, bújkálni kezdtem, nehogy rámtaláljanak! Inkább leszálltam a metróról, buszról, villamosról csakhogy meg ne tudják, hogy még a világon vagyok! Volt barátnőm szintén értetlenül, meghökkenve állt egy-egy ilyen megrázó eset után, és sokszor értetlenkedve nézett rám, hogy miért kell nekem ennyire különösen, különcök módján viselkednem.

Nem tagadom! Bennem is megfogalmazódott 1990-1998 közötti vészterhes időszakban az öngyilkosság kísérlete, és ma úgy gondolom, hogy az 1995-ös autóbalesetem ennek egyfajta következménye lehetett.

Rendkívül komoly, és szomorú dolgok ezek, mely tartós, társadalmi, szociális problémák megválaszolása hatékony, kidolgozott stratégiát, és felkészült szakemberek hatékony munkáját igényelné, nem pedig a szokásos felelősségek szándékos áthárítását, vagy szőnyeg alá söprést!

 

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more

Coming out- Igen/nem

Coming out- Igen/nem

Coming out- Igen/nem

Egy teljes értékű, boldog élet melegként.

Mielőtt megpróbállak Benneteket beavatni, hogyan ébredtem rá “másságomra” és hogyan élem meg azóta is, szeretném leszögezni, hogy ez nem egy példabeszéd amit követni kell. Mindannyian mások vagyunk, másként gondolkodunk, más életet életünk. De talán a pozitív példa segíthet erőt adni közöttetek azoknak, akik hasonló “gondokkal” küszködnek az életben.

Lassan elérvén a 4. x-et életkoromban és közel két évtizeddel a hátam mögött melegként, én szerencsésnek mondhatom magam, mert soha semmi negatív tapasztalat nem ért az életben másságom miatt (tekintsünk el most a politikai megnyilvánulásoktól illetve a szélsőséges társadalmi rétegektől).
Már az elején szeretném leszögezni, hogy sosem titkoltam, hogy meleg vagyok, viszont sosem tartottam szükségesnek erről másokat felvilágosítani. Úgy ahogy elém sem állt soha senki, hogy szia hetero vagyok, melegként én sem tartom ezt szükségesnek. Mindenki maga döntse el, hogy számára fontos-e a coming out szerettei, barátai körében. Ugyan elég liberális és szabad gondolkodású embernek vallom magam, de vannak olyan dolgok amiket nem feltétlen kell mindig kimondani, vagy megosztani másokkal, holott az nyilvánvaló és tudnak róla adott felek.

Mai szemmel már nyilván tudja az ember, hogy milyen árulkodó jelek voltak fiatal koromban, hogy nem a szokásos papás-mamás felállás áll hozzám közel. Világ életemben sok barátnőm volt és sosem voltam szingli, aztán a kíváncsiság (és persze a belső vágy) vezérelt amikor először kipróbáltam a szexet fiúval. Kb. 20 éves lehettem és meglepő módon nem volt sem meghatározó sem maradandó élmény. Nem mardosott utána a lelkiismeret, de persze felmerült bennem a kérdés, hogy miért kellett ez nekem. De mivel nem éreztem újbóli vágyat megtenni, így ez a kérdés lassan el is illant a fejemből. Aztán telt az idő anélkül, hogy ismételni szerettem volna. Majd mikor újra kezdett felszínre törni bennem a vágy, az időnként fellépő étvágyamat férfiak iránt, alkalmi partnerekkel csillapítottam, de mindeközben barátnőim is voltak. Mivel a szex mindig fontos volt az életemben, így ezt könnyen elraktároztam magamban, hogy csak szex és más semmi. A férfiak csak szexuálisan érdekeltek, sosem gondoltam rá, hogy valaha beleszeretnék egybe, vagy bármilyen érzelmek alakulnak ki bennem.

Aztán megismerkedtem egy fiúval, akivel hónapokig összejártunk és már többet éreztem mint barátság. Közben párhuzamban volt barátnőm is (életemben az utolsó). Ebben az időszakban én elkönyveltem magam biszexuálisnak. Igazából ez nem okozott problémát nekem, mert működött mindkét oldal. Élveztem, hogy habzsolom az életet, új dimenziók nyíltak számomra a gyönyörökben. Aztán ahogy telt az idő, be kellett ismernem magamnak, hogy nem véletlenül keresek egyre több kifogást a barátnőmmel való találkozásban és együttlétben. Elkezdtem húzni a “sötét oldal” felé. A barátnőmmel szakítottam, a fiú viszont nem akart semmi komolyat tőlem, mondván még az utam elején vagyok és ki kell élnem, élveznem mindent.

Ekkor már teljesen egyértelmű volt számomra, hogy csak a férfiakhoz vonzódom, de a szerelmet még mindig nem tudtam elképzelni, így némi zavart okozott a gépezetben, hogy akkor most mi is van velem. De kétségbe sosem estem.

Hamarosan megismerkedtem egy sráccal, aki az első randin megpecsételte a sorsom. Olyan gyorsan egymásba szerettünk és összeköltöztünk, hogy szinte még fel sem eszméltem az első éjszakából, már megosztottunk egymással életünket. Ekkor már nem volt kétség számomra, meleg vagyok. Totál meleg. Nem csak a testem vágyik egy bizonyos férfire, hanem a szívem is. Mai napig azt gondolom, hogy ez a pozitív tapasztalat melyet megéltem meleggé válásom elején, segített abban, hogy sosem gyötört bűntudat, sosem éreztem magam elveszettnek, megpecsételtnek vagy szerencsétlennek.
Ez említett fiúval, első nagy szerelmemmel, közel 4 évig éltünk együtt boldogságban, ma is a legjobb barátomnak mondhatom és köszönettel tartozom neki, hogy mindketten “kezdő” melegként egymást segítve, boldogan éltünk meg ezt az időszakot.

Aztán az élet úgy hozta, hogy egy másik fiú ellopta tőle a szívem, akivel a mi napig, közel 10 éve élünk együtt. Ennyi idő alatt az ember annyi jót és rosszat megél egy kapcsolatban, ami olyannyira összekovácsolja a feleket, hogy nem történhet akkora probléma, melyet nem lehet megoldani, ha mindkét fél akarja. Voltunk sokszor fent, sokszor lent, de igazi társ és neki köszönhetem, hogy életem olyan amilyen. Boldog és kerek. Vele.

A legfontosabb dolog, amit meg kell érteni szerintem akár meleg vagy, akár csak szeretnéd megérteni a melegeket, hogy Te se több, se kevesebb nem vagy másoknál, csak azért mert a saját nemedhez vonzódsz. Az, hogy ki milyen illetve mennyire boldog életet tud élni, az nem a nemi hovatartozástól függ, hanem, hogy mi hogyan éljük meg és alakítjuk az életünket, a környezetünket. Lehetsz te boldogtalan heteróként, vagy boldog melegként. Én ha újra születnék is meleg szeretnék lenni. Mert ugyebár ezt nem választjuk, ezt kapjuk. Abból kell építkeznünk amink van. Természetes, hogy ebben sokat tud segíteni a környezetünk, de hiszek abban, hogy azt vonzzuk be amit kisugárzunk

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sosem okozott problémát elfogadnom magam és azt gondolom ezt a természetemnek és a felfogásomnak köszönhetem. Nyilván könnyebb melegként élni a fővárosban ahol az emberek nyitottabbak és elfogadóbbak mint vidéken. Ez egy olyan dolog amin változtatni nem lehet, meg kell tanulni vele együtt élni. Ami viszont közel sem olyan nehéz mint azt sokan gondolják.

Közhely, de tényleg egy életünk van és nem tudjuk milyen hosszú, azt pedig úgy kellene élnünk, hogy az nekünk jó legyen! Mert élni jó!

MEGOSZTÁS

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more