A pánikbetegség becslések szerint több 100 ezer embert érint kisebb-nagyobb mértékben Magyarországon, mégis nagyon sok a tabu és a félreértés ezzel a mentális problémával kapcsolatban. Történetünkben egy fiatal férfi mondja el, hogy a legnehezebb utat választva, hogyan küzdött meg betegségével.
A bénító félelem érzése sokak életében pusztán átmeneti vendég, de az enyémben az állandó társammá szegődött ez az érzés, ráadásul hosszú hónapokra. A 20-as éveim elején lettem pánikbeteg. Jött a rosszullét a metrón, a boltban, a moziban, az utcán és ahogy a pánik egyre jobban a birtokába vett, akkor már sokszor az otthonomban is.
A környezetem reakciója megdöbbentő volt. Férfiként nem lehettem gyenge, nem hisztizhettem, sokan ugyanis így nevezték a rohamaimat. Segítség és megértés nélkül viszont teljesen kilátástalan lett minden, elszigetelődtem és az őrület határára sodródtam.
Ezért kezdtem el keresni és végül találtam rá egy szakemberre, aki – az általam csak úgy nevezett – félelemterápiával gyógyított meg. Vagy pontosabban, én saját magam.
A lényeg az, hogy megtanultam én uralni a halálfélelem érzését és nem hagytam, hogy az uralkodjon felettem. Lassan, nagyon apró lépésekkel haladtam az úton, ahhoz viszont végig szigorúan ragaszkodtam, hogy gyógyszerek nélkül megyek rajta végig. Először csak elmentem egy trolibusz megállóba és néztem az elhaladó trolikat, embereket. Persze azonnal jött a pánik, „én aztán fel nem szállok!”. Nem is kellett, de már a bámészkodással is elindultam az úton. Közelről, alaposan megnéztem mindent, ami félelemmel töltött el. Néztem az embereket és azon gondoltam, hogy „Istenem ez nekik milyen természetes, számomra pedig teljesíthetetlen!”. A bámészkodásból az lett, hogy már utaztam 1-2 megállót, majd egyszer csak már oda is eljutottam,- noha nem mindig volt egyszerű – ahova akartam.
Az is egy mérföldkő volt, amikor otthon pánikrohamot idéztem elő saját magamnak. Igen, ez volt a feladatom. Elindítottam a stoppert és kezdődhetett az 5 perc őrjöngés, kínlódás, majd amikor lejárt az idő, akkor le kellett nyugtatnom magam. Lassan-lassan a fenevad elkezdett hallgatni rám és elkezdtem uralni azt, amitől rettegtem, a félelmet és a pánikot.
Senki ne gondolja, hogy egyszerű volt, sőt nagyon sokszor éreztem azt a hónapokig tartó terápia során, hogy már sosem leszek ugyanaz az ember, aki voltam. Ez így is van pozitív, de negatív értelemben is. Már nem vagyok pánikbeteg, de vannak olyan részei az életemnek, ahol nem tűnt el az érzés. Ilyen helyzet a lovaglás. A betegség előtt szenvedélyes lovas voltam, azóta pedig rettegek a kiszámíthatatlanságától. Néhány hete azonban mégis úgy döntöttem, hogy a kezembe veszem a dolgokat és lóra ültem. Na ez se volt könnyű, de utána úgy éreztem, hogy egyre közelebb jutok a szabadságomhoz, egy félelmek nélküli élethez. Azt ugyanis megtanultam, hogy ha szembemész a félelmeiddel, akkor megszelídítheted azokat és egy valódi szabadságot érsz el. Persze ez az én megoldásom, nekem ez vált be. Kegyetlen és nehéz út, de szerintem ez a legcélratörőbb és ami a legfontosabb, szakember segítségé nélkül nem hiszem, hogy ment volna.
Roland (31)