Édes Fiam! Te hídlakó leszel!

Egy fiú egész életében az apja dícséretére várt, de sajnos az élet úgy hozta, hogy mire megkapta volna tőle, addigra otthagyta őt az élők sorából. Az apa és fia közötti kapcsolat különlegesnek számít, hiszen a fiúk példaképükként tekintenek az apjukra. A remény, hogy egyszer majd lesz dícséret, megbecsülés és büszkeség a sírig kitart.

A téma érzékenysége miatt kérünk Titeket, hogy a sztorit csak akkor olvassátok el, ha elmúltatok 18 évesek!
Ha pedig úgy érzitek segítségre van szükségetek, tárcsázzátok az ingyenesen hívható 116 111 vagy 116 123 lekisegély-vonalat!

Apám számomra mindig is különleges, meghatározó helyet fog elfoglalni változatos életemben. Számomra mindvégig egyszerre kiismerhetetlen, magányos hős maradt, aki félt, vagy nem tudta kimutatni saját, egyéni érzéseit. S minél inkább elvonult saját, néha a végtelenségig önző, szikla, burok-magányába mi a legközelebbi családtagjai talán annál távolabbra kerültünk tőle.

Hihetetlennek tűnik, de mindig a felszín alatt van a lényeg. A külvilág számára teljesen átlagos, már-már természetes család benyomását keltettük, akik normálisan viselkednek egymással. Tisztelik, és szeretik egymást? Nos ez megint csak aggodalomra adott okot!
Apám nagyon sok esetben úgy viselkedett az emberekkel, mintha egy olyan nagyra nőtt gyerek lett volna, aki még nem tudott teljes mértékben kigyógyulni gonoszkodni vágyó, megalázó vicceiből, és tréfáiból.
Sajnos nagyon túlsúlyos, kövér kisfiúcska voltam, ami alkalmas volt rá, hogy kísérleti alanyként apám kiélhesse rajtam a pengeéles fegyverszerű élcelődéseit. Minden egyes ünnepnapon; legyen az akár a legegyszerűbb születésnap, névnap, húsvét, karácsony – apám öncélú reklámozást végzett szinte mindenkin, mint a társaság első, és egyetlen középpontja, és minden emberrel szemben volt valami bántó, szarkasztikus, vagy szőrszálhasogató megjegyzése.

Amikor nyugdíjas lett a BKK-tól, és otthonülővé vált alig-alig sikeredett bármivel is elfoglalnia saját magát, s mivel én főként otthonról próbáltam irodalmi blogot, posztokat írni, és online marketinggel foglalkozni apám rendre feltűnt volt gyerekszobámban, és cinikus, sunyi, vizslatú, mérges zöld szemeivel jóformán azonnal megállapította, és kimondta fejem felett a megkeseredett igazságot:

Édes Fiam! Te hídlakó leszel!

Egyszer aztán valóban véghez is vitte kicsinyes, alattomos tervét, amiről én mit sem tudtam.

November 11-e volt. Hűvös, északias, szeles idő, amikor autóba ültetett – mondván elvisz magával egy körre, én csak lazítsak egészen nyugodtan -, és kitett az Erzsébet-híd budai hídfőjénél, hogy nézzek csak nyugodtan körbe. Mire visszafordultam addigra ő hazament.

Amikor késő estig dolgozó édesanyám este hazazért, és nem talált otthon, persze rögvest kérdőre vonta semmiről sem tudó, tanácstalan arcú apámat, aki azt felelte neki, hogy egy kicsit meg akart leckéztetni, hogy tudjam, hol is van az én helyem!
Édesanyámnak sem kellett több! Valósággal feltépte az ajtót, és védelmező anyatigris módján máris beült akkor még Lada Samaránkba, és elment az Erzsébet-hídhoz, ahol én addigra már kiadósan begyűjtöttem egy újabb kellemetlen megfázást, és vírusos jellegű influenzát.
Apám – mint tulajdonképpen mindent -, ezt is tréfának, viccnek fogta fel, és nagyon jókat derült édesanyám felpaprikázott dühkitörésein. Persze aznap ő nem kapott paprikáskrumplit.
Később sajnos apám is megtudta, hogy

már gyerekkoromban volt egy-két öngyilkossági kísérletem,

aztán később az egyetemenis, amikor főként a nyelvészeti szemináriumokon az elégtelen zárthelyi dolgozatok miatt rendkívül sebezhető, és túlérzékeny voltam, és miután a docensek, adjuntusok, professzorok folyamatosan azt éreztették a hallgatósággal, hogy sohase lehetünk eléggé intelligensek, műveltek, és nem érhetünk fel a tudomány nagyságaihoz ezért sajnos az öngyilkossági kísérlet rendre felmerült, és meg is kísértett.
Édesanyám feltett szándéka volt, hogy apám kicsit beszélgessen el velem, mint férfi a férfival! Egyik nap ez meg is történt. Édesanyám elment dolgozni, így hát ketten maradtunk, mint rendesen.
Apám leült velem szemben. Az arca egyszerre döbbenetet, értetlenkedést tükrözött, mégis inkább egy James Dean-es kamaszos arc volt, melyről az ember szinte sosem tudhatta, hogy valójában mit is gondolhat.

– Miért csináltad?! – jött az első kérdés.

– Sajnos személyes problémáim akadtak, de nem akartam semmi rosszat! – feleltem bátortalanul, szinte megnyunyászkodva.

– Van neked arról fogalmad, hogy anyádat mennyire felzaklatta ez az eset?! – dörrent atombomba-indulata, és úgy nézett ki pofon akar vágni.

– Mindenkitől bocsánatot kérek, de egészen egyszerűen senki sem akart segíteni!

– Hát minket meg minden nézel?! Talán piskóták vagyunk! Miért nem velünk beszéltél?! – indulatai levezetését pár szál cigivel oldotta meg.

– Én nem akartam! Én csak… nagyon nagy a nyomás alattam, és a legtöbb csoporttársam sem segítőkész…

A beszélgetés vége az lett, hogy megígértem, hogy soha többet nem lesznek öngyilkossági gondolataim, és ezt az egészet kiverem abból az átkozott fejemből! Apám pedig a nap hátralévő részében ki-be járt a kiskonyhába elszívott pár doboz cigrettát.

2017 október 26- án infarktust kapott és váratlanul meghalt. Nem tudtunk tőle elbúcsúzni, márcsak legfeljebb a temetésen.

Talán mindig is volt közöttünk egy kultúrális, szociláis, érzelmi szintű vastag szakadék-verem, melyet senki és semmi sem tudott helyrehozni. Én mindig megmondtam, hogy éppen mivel foglalkozom. Apám pedig a tőle telhető nyers magvassággal válaszolt: –

Hülyeségeket csinálsz édes fiam! Ezek léhűtő dolgok!

Kicsit féltem, és rettegtem volna, ha lányom születik, és apámra bíztam volna, amíg munkám, vagy kötelezettségeim elszólítanak. A kisunoka véletlenül kiborította volna a narancsos üdítőlevet összeragacsolva mindent egészen biztos, hogy pofon nélkül nem úszhatta volna meg! Édesanyám persze mindig igyekezett bátorságot önteni belém, hogy apám rajongásig imádta volna az unokáját! Igen! Kétségtelen! De vadállatias ösztöneit is nagyon sok esetben képtelenségnek tűnt kordában tartania.

Még annyi mindent szerettem volna elmesélni neki! S bár káromkodott, szidott eleget, hogy miért nem tudok legalább harminc kilótól megszabadulni, mert akkor csajozhatnék, és lenne végre barátnőm, aki önmagamért szeretne – apám szikla realitaság szemüvegén keresztül látta és láttatta a világot, amiből szűkebb családtagjai számára valahogy nem maradt hely! Mintha sohasem akarta volna megengedni azt a különleges megtiszteltetést, hogy bárki is igazán megismerhesse!