Az imposztor-szindróma egy valós betegség, amely talán egy kívülálló személynek nem tűnhet nagy problémának, azonban az elszenvedőjének sok kellemetlenséget tud okozni. Azok az emberek, kik ilyen betegségben szenvednek, a sikereiket és eredményeiket egy véletlen szerencsének titulálják, és állandó rettegésben szenvednek attól, hogy egyszer majd lebuknak a külvilág szemében. Ez pedig egyenes út a stressz, a bizonytalanság, önbizalomhiány és gyakorta a kiégés felé. A valós nevét felfedni nem kívánó hölgy írta meg nekünk vallomását, hogy milyen az élete az imposztor-szindrómától.
Sokáig gondolkodtam rajra, hogy megírjam-e a történetemet, mert még magam előtt is szégyellem, hogy ebben szenvedek. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy a nevemet és kilétemet inkább nem vállalom a nyilvánosság előtt, mert félek az emberek megítélésétől. Sok évembe tellett míg rájöttem mi is ez az egész, ami megbélyegzi a mindennapjaimat, a munkámat és a sikereimet. Hál istennek manapság sok pszichológiai előadást lehet hallgatni ingyenesen, vagy olvasni a neten, így én is ezt tettem mikor rájöttem, hogy valami nem stimmel nálam.
Egy nagy multi cég HR vezetőjeként dolgozom immáron 8 éve. A lépcső legaljáról kezdtem. Gyakornokként indult a karrierem, majd lettem asszisztens, HR koordinátor, specialista és így tovább. Szeretem a munkám és úgy gondolom, hogy engem is szeretnek a vezetőim és kollégáim. Rendszeres sikereim vannak, hiszen nem csak cégen belül kapok mindig bíztató és pozitív visszacsatolásokat, hanem külsős cégek is megszoktak keresni, hogy mennyek oda dolgozni. Jó a fizetésem, itt úgy érzem meg vagyok becsülve, így miért is mennék el innen?
Mégis, amit mások nem tudnak, hogy sokszor nekem egy rémálom a hétköznap. Állandóan megkérdőjelezem a döntéseimet és utána mindig rosszul érzem magam. Szoktak meetingek lenni, ahol nekem is kell beszélnem a többiek előtt és mindig attól izgulok, hogy olyat kérdeznek, amit nem tudok, amihez nem értek. Félek, hogy lebukom és kirúgnak és akkor vége az életemnek.
A múlt hónapban is kellett egy teljes projektet végig vinnem, ami az egész cég következő éveire meghatározza majd a munkaállomány struktúráját, és sikerült, megcsináltam. Igaz, keveset aludtam abban az időben, de a vezetőség meg volt elégedve a végeredménnyel és a bevezetése is éppen zajlik, de én ezt nem hiszem el. Azt hiszem, hogy ez nem az én érdemem, mert nem csak én dolgoztam rajta, hanem mások is. Jó, én határoztam meg a fontos dolgokat benne és a többieknek csak kiadtam a feladatokat, de akkor sem hiszem el, hogy ez az én munkám gyümölcse.
Bevallom, azt gondolom, hogy szerencsés vagyok és egy véletlen dolognak köszönhető az egész.
Hogy más biztosan jobban megtudta volna oldani, mint én. Amikor bejön hozzám egy kolléga, hogy kikérje a véleményem valamilyen munkával kapcsolatban, azt sem értem és azt hiszem, hogy csak azért teszi, mert én vagyok a főnöke és be akar vágódni nálam. Pedig sokan odajönnek hozzám kérdezni, és én mindig minden kérdésre igyekszem válaszolni, de ha egyedül vagyok az irodámban elfog a rettegés és a bizonytalanság, hogy vajon jó tanácsot adtam? Nem lesz-ebből baj? Biztos én vagyok a megfelelő ember, aki válaszolhatna ezekre a kérdésekre?
Az az egészben a legszomorúbb, hogy mindezt úgy teszem, hogy ebből a külvilág szinte semmit sem vesz észre. A belső bizonytalanságom, az a rengeteg aggódás, stressz sokszor már oda vezet, hogy néha mintha pánik rohamaim lennének. Este nehezen alszom el, éjszaka pedig többször felriadom.
Kívülről azt látják az emberek, hogy határozott, erős és stabil vezető vagyok, mert ezt kell mutatnom nekik, de legbelül pont az ellenkezőjét élem meg.
Szóval röviden- tömören én így élem meg az imposztor-szindrómámat, de már kerestem egy jó pszichológust. Most azt a terápiás utat választottuk, hogy egyelőre, amíg nem javul a helyzetem hetente járok hozzá. Elég fura, mert sosem jártam még pszichológushoz. Olyan családban nevelkedtem fel, ahol a szüleim azt gondolták azokról, akik pszichológushoz járnak, hogy biztosan bolondok, így nehéz volt ezt a sztereotípiát letennem, de élvezem az ott töltött időt, mert rólam beszélgetünk és nekem ez nagyon jó érzés. Nem mondtam senkinek, hogy hová járok, mert ezt is szégyellem. Gondolom a szüleim miatt. De nagy reményekkel és bizalommal vagyok, hogy segít majd a terápia nekem, és végre megszabadulok ettől a gyötrő gondolattól, amiben élem a hétköznapjaimat.
Köszönöm, hogy elolvastatok. Még talán annyit írnék, hogy ha nektek is vannak ilyen gondolataitok, ne féljetek segítséget kérni, mert ha nincs ezzel foglalkozva, nincs kikezelve még akár súlyosodhatnak is a tünetek.
Kinga (42)