Egy szebb és anyagilag kiszámíthatóbb jövő érdekében sokan döntenek úgy, hogy külföldre költöznek és ott próbálnak szerencsét. Van, hogy ilyenkor még kicsi korukban is viszik magukkal a szülők gyermeküket, ami egy kislány szemszögéből nem egyszerű. Elszakadni a család többi tagjától, hazától, iskolás barátoktól és idegen ország kultúráját, embereit elfogadni nagyon nehéz tud lenni. De nehéz tud lenni azoknak a családtagoknak is, akiket itt hagytak.
A nyelvtanulás egy borzasztóan komplikált dolog, pontosabban ahhoz, hogy valaki elsajátítson egy idegen nyelvet – mert mondjuk nem kétnyelvű a családja – töménytelen mennyiségű munka szükséges. Ezt én mondom, akinek hosszú négy évébe telt, hogy egy középszintű nyelvvizsgát letegyen.
De mit mondana az akkor még nyolc éves húgom, akinek még csak választása sem volt, hogy melyik nyelv mellett döntsön? Fiatalon könnyebben tanul az ember nyelvet, ez tény, de nem ilyen drasztikus módon?
Ez az én szubjektív véleményem, de szerintem szabályosan hátborzongató abba belegondolni, hogy egy gyerek olyan szinten bele van kényszerítve egy idegen környezetbe, hogy egy év alatt felzárkózzon nyelvileg.
A háttértörténetet úgy érzem felesleges részleteznem, de tényleg. Egy magyar embernek egyáltalán nem furcsa azt hallania, hogy valaki elhagyta az országot jobb kereseti lehetőség érdekében. Pontosan ez történt édesanyámmal és a húgommal, akit fiatalságának okán nem lehetett itthon hagyni, ezért egy angliai iskolába íratták be.
A távozásuk gyors és fájdalmas volt. Esztike (merthogy így hívják a húgomat) egyik nap még a hozzánk közel eső iskolában hógolyózott, másnap pedig sietett a repülőre, a barátaitól nem tudott elköszönni, éppenséggel örültünk, ha tőlünk, a családtagjaitól el tudott búcsúzni. A repülő út izgulós volt, a megérkezés fárasztó. A rengeteg negatív döntéshozatalt még csak tetézte az, hogy az első napja az iskolában a lehető legrosszabbul sikerült:
Elmondása szerint az iskolába menet már az autóktól is rosszul volt, amik nem a megszokott módon, hanem ellenkező irányban mozogtak az úton. Az iskolába megérkezve realizálta, hogy ő az egyetlen az osztályában, akinek rossz az egyenruhája, nem teljesen, éppen annyira, hogy kitűnjön a tömegből és megbámulják a gyerekek, merthogy nem sötét, hanem világos kék kardigán volt rajta. Kezdetben két gyerek segített neki, akik szintén magyarok voltak, de hamar elfordultak tőle, valószínűleg tehernek érezték a segítséget.
Kemény három évnyi munkába tellett, hogy elfogadtassa magát a többiekkel, ami nagyon hosszú idő, természetesen sok sírás, és töménytelen mennyiségű honvágy kísérte ezeket az éveket.
Megkérdeztem tőle, hogy az előző három évből milyen tanulságot tudott leszűrni, mi volt az, ami már az elején megkönnyítette volna a munkáját? Meglepetésemre – legalábbis egy tizenegy éves kislány szájából nem ilyen szavakat vár az ember – azt válaszolta, hogy hatalmas hiba volt arra törekedni, hogy elfogadják, eleve magát kellett volna adnia, hiszen egy ilyen helyzetben ettől jobbat nem tehet senki.
Felesleges másokért megváltozni, mert ha valaki egy képet tart maga előtt, az ne csodálkozzon, ha egyszer elkopik a festék.
Évente kétszer járnak haza; karácsonykor és nyáron. Ilyenkor néhány hét alatt próbálunk minden szeretetet átadni magunkból egymásnak, amivel kitöltjük azokat a hosszú hónapokat, amiket külön töltünk egymástól.
Patrik (21)