Kendőzetlen őszinteséggel vallott anonim történetírónk arról, hogy miért végeztetett el magán egy plasztikai bevatkozást. Ez egy olyan téma, amiről sokatoknak bizonyára határozott véleménye van, mégis mintha tabu lenne és egyértelműen a megbélyegzéssel járna együtt. De, vajon miért fizet valaki a botox injekciókért? A most következő sztoriból megkaptok egy lehetséges választ.
42 éves budapesti nő vagyok és két hete volt az első botox kezelésem. „ A Te bajod!” mondhatjátok sokan. Azt gondolom, hogy ez valóban így is van, mert én akarom eldönteni, hogy mit teszek a testemmel és nem akarom magam emiatt rosszul érezni. Pedig, vegyes érzések kavarognak bennem azóta is… A szűkebb családomon, barátaimon kívül nem is tudja más, hogy mire adtam a fejem. Szó szerint a fejem, mert a homlokom volt az a terület, ahol az elmúlt évek sajnos nagyon sok nyomot hagytak. Hazug lennék? Meglehet. Azt gondolom, hogy ha magammal szemben őszinte tudok lenni, akkor az már félsiker. Aggodalmaskodó típus vagyok, ez az érzelem pedig a homlokomon öltött testet, és igen, zavart. Nem feltétlenül az öregedés, hanem a változás, mondjuk ez a kettő talán egy és ugyanaz. Hosszasan mérlegeltem, gyűjtögettem a beavatkozásra, sőt egyszer ki is faroltam belőle, nem volt hozzá erőm, kedvem, vagy nem is tudom mi hiányzott. Nagyjából 1 éves rákészülés után végül mégis megtettem. Persze voltak olyan fázisai az átalakulásnak, amik nem töltöttek el ámulattal, de a végeredménnyel elégedett vagyok és azóta jobban érzem magam a bőrömben, magabiztosabb lettem.
Azért írom le mindezt Nektek, mert sokan sokféleképpen gondolkoznak erről és sokan bizony el is ítélik a plasztikai beavatkozásokat. Persze senkit nem szeretnék ezekre buzdítani, de lebeszélni sem. Az én életemben eljött az a pont, jól emlékszem rá, amikor megéreztem ennek a szükségességét. Egy megbeszélésen az egyik tárgyalópartnerem láthatóan nem tudta levenni a szemét a homlokomon található ráncokról. Úgy éreztem eltűnök, megszűnök létezni a bőrhibáim miatt, csak azok uralnak. Itt talán érdemes lenne arról a korról is beszélni, amiben élünk. Mi nők nem öregedhetünk, mindig harmatosnak, fiatalosnak kell lennünk, különben a külvilágtól érkeznek ezek a furcsa jelek.
Mintha a ráncok számával, mélységével párhuzamosan egy nő szavatossága is lejárna, kikopna a forgalomból és már nem is lehet olyan komolyan venni. Ezt az érzést akartam kiűzni magamból azzal, hogy kicsit rendbe szedtem magam.
Persze változik a világ, ebben is érezhető valamennyi elmozdulás, de hölgyeim, azt hiszem valamennyien tudjuk, hogy ez még kevés ahhoz, hogy bátran vállaljuk a ráncainkat, akármennyi is van. Nem titkolom a korom, ha megkérdezik, akkor elmondom, hogy hány éves vagyok. Nem érzem magam rosszul amiatt, hogy 42 éves vagyok.
Amiatt viszont szenvedtem, hogy se a tükörképemmel nem voltam elégedett, sem pedig az előbb leírt helyzet okozta érzések nem hagytak nyugodni. Most pedig azzal küzdök, hogy elvégeztettem a beavatkozást és néha úgy érzem már nem vagyok teljesen valódi. Ez a 22-es csapdája. Természetesen vannak szerencsés emberek, akiket elkerülnek a ráncok és persze vannak olyanok is, akiket nem érdekelnek a szarkalábak, én nem vagyok ilyen. Nem tudom, hogy lesz-e újabb beavatkozásom, ha elmúlik a mostani hatása. Kíváncsi vagyok, ha a ráncaim újra előbukkannak, akkor mit érzek majd. Most, ahogy korábban is írtam visszatért a magabiztosságom, de nem érzem azt, hogy ez lenne a belépő például egy mellplasztikához. Az nekem már túl sok, túl nagy beavatkozás pusztán a külső szépség miatt. De én sem akarok azok felett ítélkezni akik ezt mégis megteszik, ugyanis tegye csak mindenki azt a saját testével, amit csak akar. Persze ha valamivel túlzásba esünk, akkor arra azért érdemes odafigyelni.
Ez egy érzékeny és megosztó téma, ezért hangsúlyozom megint, hogy ez a történet az én utam, az én választásom és lehet máshogy is dönteni de talán az, hogy leírtam érthetőbbé teszi sokak számára, hogy valaki miért plasztikáztat.