Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi áttörni a padló borítását. A lelkemben megjelentek indulatok, harag, ártani akarás a lányom felé. Először nagyon megijedtem tőlük, szégyelltem magam, már-már undorodtam a saját belső világomtól.
A We Are the stories legújabb történetében egy fiatal nő meséli el,  hogy hogyan tépte fel gyermekkori traumáit az anyává válás. 

Nagyon vágytam arra, hogy gyermekem legyen. Azt hiszem, hogy már egészen fiatalon is tervezgettem, álmodoztam arról, hogy milyen is lesz, amikor nekem lesz egy apróságom. A húszas éveim elején szerettem volna szülni, amit megadott az élet: 26 évesen megérkezett a pocaklakó. Akkor már sok-sok önismereti csoporton, pszichológiai foglalkozáson, jóga órán, asztrológuson túl voltam. Nem a legpuhább alomba érkeztem (fizikai és verbális megfélemlítések sorozata volt a gyermekkorom), így sok olyan emberhez, foglalkozásra jutottam el, ahol az útkeresés, sebgyógyítás, tranzakcióanalízis stb…. volt a központban. Gyógyultnak nem nyilvánítottam ugyan magam, de legsötétebb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy a csoda érkezésével valami mást is megpillantok.

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült.
Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi áttörni a padló borítását.

A lelkemben megjelentek indulatok, harag, ártani akarás a lányom felé.

Először nagyon megijedtem tőlük, szégyelltem magam, már-már undorodtam a saját belső világomtól. Nem értettem, hogy honnan jön ez a rengeteg negativitás az anyaság, a pici felé…Még most is van egy kellemetlen szorongás, ahogyan ezeket a sorokat írom.

Rossz anyának tartottam magam és rettegtem attól, hogy ez az egész kegyetlen örvény elsöpör minden szépséget és tönkreteszem valakinek az életét. Volt, hogy megpróbáltam töredékeket átadni más nőknek, akik szintén a hintákat lökték, a homokból készült fagyit nyalták. Elsősorban velük próbáltam meg beszélni erről az egészről, mert úgy gondoltam, hogy talán lesznek hasonló megéléseink. Általában inkább azt mesélték, hogy számukra ez egy tündérmese vagy, hogy a szülés utáni depresszió egy természetes folyamat, ami gyakori a hirtelen megváltozott életmód miatt, a hormonok tánca. Én végig azt éreztem, hogy valami másról van szó: egy sötét entitás, lényiség járta a lelkem folyosóit és nem tudtam, hogy miért jelent meg, eddig hol volt?

Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy ha ez így folytatódik tovább el fogok oldódni a valóságtól és egy pszichiátria lakója leszek.

Egyik alkalommal, amikor a lányom sírt valamiért a düh olyan elviselhetetlenné vált, hogy átmentem a másik szobába és ököllel a falba vertem, hogy a fájdalom kijózanítson, és akkor omlott rám a megértés.

Tisztán kirajzolódott, hogy ez az a düh és harag, amivel anya fordult felém minden alkalommal, amikor bántott. Ezt kaptam, ezt tanultam, ez volt az az alvó program, ami arra várt, hogy egy gyermek érkezése aktiválja és elszabadítsa.

A mostoha, aki egészen idáig a pincében aludt.

Ennek a rálátásnak hála a biorobot üzemmódot felváltotta az értés. Továbbra is láttam a mostohát a ház sarkaiban, a homályba húzódva, de az intenzitás eltűnt. Tudtam, hogy van egy szabad pillanat két „program” között, amikor dönthetek. Dönthetek, hogy másik irányt választok. Igazából soha nem adtam át magam neki, hiszen nem bántottam a lányomat, de magamban nem tudtam megállítani az áradását. Szerencsés az, akinek a pincéjében egy tündérkeresztanya szunyókál vagy egy jóságos boszorkány. Nekem egy mostohám volt, aki nagyon megrémített, de így visszatekintve azt mondom, hogy tanultam is tőle: megéreztem az erőmet, megéreztem annak  a szabadságát, hogy választhatok mást. Minden átok megtörhető.

Hogy látom-e még néha? Igen, hiszen a részem, a pincém rabja. Nem engedtem, hogy átlépjen a lányom világába, így az én feladatom, hogy elfogadással, megértéssel velem legyen földi utamon.

Atina (35)

 

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more

Így lettem anorexiás

Így lettem anorexiás

Így lettem anorexiás

Napjainkban a túlsúly és az ezzel járó egészségügyi problémák talán nagyobb hangot kapnak a social felületeken és a médiában, de van egy legalább ugyanolyan, ha nem fontosabb testsúllyal kapcsolatos betegség is, mégpedig az anorexia. A We Are the storiesban egy újabb szívbemarkoló és őszinte történetet olvashattok egy olyan lánytól, aki megküzdött az anorexivával és bár még nem ért az hosszú útja végére, de egyet nagyon akar, hogy meggyógyuljon.

Valójában soha nem voltam megelégedve a külsőmmel. Emlékszem mennyiszer kezdtem diétába kis-tinédzser koromban és ez mindig kudarcba fulladt. De pufók, dundi, ahogyan éreztem magam, a valóságban sosem voltam. Mégis hogyan és miért fordul át ilyen szilárdan a testképzavar bennem, nem tudom.

Akkor kezdődött az egész, amikor megtudtam, hogy azért nem tetszek a túlságosan nagy szerelmemnek, mert neki a vékony lányok jönnek be…talán azzal rögtön rám is libbent a testképzavar, fogalmam sincs.

De mindent beleadtam. A kezdeti diétából fokozatosan fordultam át a “napi egyszer eszem” őrületbe. De nem éreztem semmilyen mentális hatást…csak őrlődtem magamban, mennyire dagi lányka vagyok, és miért nem lehetek más, valaki olyan, aki szebb és jobb. Végül lassan ráeszméltem, hogy nem egy időleges dolgot csinálok. Nem láttam a végét az utamnak. Eltűnt a példaként felállított tökéletesen arányos test vágya… már nem tudtam, hová tartok, egyszerűen csak megvonni, megvonni, megvonni. Fáradt voltam…minden szempontból kimerült, ingerlékeny.

Az első kórház előtt körülbelül hat kilót fogytam, nagyjából egy vagy másfél hónap alatt, és még magamnak sem akartam bevallani, mennyire kevesellem ezt a teljesítményt.  De akkor anyukám kivett a kollégiumból és otthon voltam, felügyelet alatt…az egy kedvesebb időszak volt, de a szorongásom nem csökkent, gyűlöltem magam folyamatosan. Majd eljött a karácsony, a következő zuhanás, vagy visszaesés az oly nehezen megtett néhány lépcsőfokról. Összevesztem édesapámmal. Ez a történés olyan szinten lehúzott érzelmileg, hogy szinte tárt karokkal vetettem bele magam az anorexiába. Magamat okoltam mindenért, ami rossz dolog a világon. Hirtelen határozott döntéssel visszamentem a kollégiumba.

És ott immár elszántan nem ettem. Öntudatlanul elzárkóztam. Pusztítani akartam a saját lényemet, hogy bűnhődjön és közben végre olyan vékony akartam lenni, hogy végre ne utasítson vissza egy álomképi fiú.

Nem ismertem ezt a betegséget…nem tudtam mik a tünetei vagy mikkel jár együtt, szóval én csak tűrtem. Rettentő különlegesnek éreztem magam. Viszont nem sok emlékem van. Ma már tudom, hogy az éhezés mennyire lepusztítja a memóriát. Foszlányok maradtak meg, mennyire, de mennyire fázok. Vagy a megszállott kalóriaszámolgatások. Az a rettentő fájdalom is megmaradt, mikor már tizenkét, tizenhat órája nem ettem. Akkor gondoltam arra, hogy valami furcsa és nem jó történik velem, amikor képtelen voltam elfogyasztani a vacsorám. Egészen addig azt gondoltam, erről én döntök. Éhes voltam, sőt, ki voltam éhezve, mégis csak ültem a tányérom fölött és riadtan próbáltam behatárolni, ki az a hang, aki megálljt parancsol nekem.

Attól fogva egyre és egyre mélyebben voltam. Senki sem vette észre…ugyanúgy eljártam balettozni, tanultam az iskolában és nevettem a többiekkel, tartottam magam, nem mutattam semmit abból, mennyire fáj a gyomrom vagy mennyire fázok…mennyire ijesztő a fejemben lezajló folytonos becsmérlés vagy veszekedés.

Talán a végletekig ki tudtam volna így húzni, ha egy este már teljesen összetörve a kimerültségtől fel nem hívtam volna anyát. Újra haza kerültem, onnan pedig hamarosan a kórházba. Egy hétig éldegéltem ott…nem bírta a szívem. A pulzusom mindenki körülöttem lévő számára rettentő ijesztő állapotban volt. Engem nem igazán érdekelt. Emlékszem, mennyire reménykedtem, hogy egy nap tényleg nem kelek már fel. Hiszen miért is akartam volna úgy élni, ahogy? A gyógyulást teljesen lehetetlennek gondoltam, egy olyan dolognak, melyre egyáltalán nem vagyok képes.

Viszont mikor a doktornőm igazán nagy nyomatékkal közölte, hogy éjszaka a pulzusom csak huszonnyolc volt, valahogy mégis megijedtem. És megettem, amit anya behozott nekem, hiába láttam mennyire más, mint amilyet én kikötöttem neki. Beleegyeztem az antidepresszánsba, és haza is kerültem elég hamar…onnantól csak próbáltam hallgatni magamra és nem annak az anorexiás lánynak a hangjára, akivé váltam.

Nem igazán sikerült. Toporogtam egyhelyben. Újabb és újabb szabályokat állítottam fel, szokásokat alakítottam ki, amelyekhez görcsösen ragaszkodtam. Majd újra visszaestem, újabb négy kilót fogytam, újra kórház, és csak féltem, hogy ez egy végeláthatatlan folyamat lesz.

Hogy végül mi indított arra, kezdjek el jobban változni, már homályos. Talán hatni kezdett az antidepresszáns, amit kaptam. Volt időm gondolkozni azon, mit akarok és mi a jó nekem. Annyi támogatást kaptam a környezetemtől, hogy már nem tudtam elsiklani a tény fölött, gyógyulnom kell.

Gyógyulni akarok.

És most itt vagyok. Most is nehéz. Noha lassan a célsúlyomat súrolom és kétezer kalóriát megeszek, minden annyira zavart, megerőltető…a hatalmas különbség az, hogy most mégis viszem és haladok. Bár lassan és tapogatódzva, félve és folyton hisztisen, ma már kerekebb vagyok, erősebb is valamennyire, és szebb is, nem olyan, mint egy szerencsétlen kis kriptaszökevény.

Az Instagramon kialakított gyógyulós oldalam lassan egyre bővült, ahogy telt az idő…azt hiszem ezek a drága emberek adják a legtöbb erőt, hisz mind átérzik a szorongásaim.

Az a vágy, hogy megszeressem magam és a testem, még mindig nagyon új, sokszor elfelejtem, sokszor nevetségesnek tartom. De néha már átélem azt, hogy örülök, hogy táplálom a testem és hálás vagyok neki, vigasztalom a bensőm, nem gyűlölöm többé…mert annyi, de annyi bántást elkövettem magam felé.
Itt az ideje valami újnak és kellemesnek.

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more
Van egy történetem: ötven kilót fogytam

Van egy történetem: ötven kilót fogytam

Van egy történetem: ötven kilót fogytam

Képzeljetek el egy lányt, aki 20 éves és több, mint 100 kiló. Most képzeljétek el, hogy ugyanez az egykor túlsúlyos lány 25 évesen 50 kilóval könnyebb. Fanni az évek alatt többször elkezdett fogyókúrázni, sokszor elbukott de mindig újrakezdte, ma pedig már másoknak segít a tanácsaival. A következőkben a We Are the stories egyik leginspirálóbb történetét olvashatjátok, családi mintákról, gyerekkori traumákról, elhízásról, fogyásról és önmagunk megtalálásáról.

Seprenyi Fanni vagyok, 25 éves és boldog, ha ez lehet a titulusom. Ötven kilót fogytam és van egy történetem, amivel szeretnék segíteni, hinni magadban és soha nem feladni, de bármi legyen az álmod rá tudod húzni az elvet, az elvet miszerint bármi történik érted van és nem ellened, csak keresd meg benne az ajándékot :)! Mindenben ott van az ajándék, de csak tőlünk függ minek látjuk.  Az esztétika egy dolog, az volt az álmom, hogy legyen egy élni érdemes életem és szeressem magam. Ma már az az álmom, hogy minél több emberben lobbanjon fel ez a tűz és merjenek boldognak lenni.

Édesapám hentes, a gyerekkoromban semmiféle ételből nem szenvedtem hiányt, sőt, engem étellel szerettek.  Hét éves koromban elestem és az akkor nőtt új csontfogamat bevertem, az egyik kiesett a másik felcsúszott az orromba. Hosszú évek óta dolgozom magamon és azt hiszem ez volt az a pont, ahol kisiklottam. Legalábbis, ha a választ kell keresnem arra, hogy tudtam húsz éves koromra 100 kiló felett lenni akkor azt mondanám a jelenlegi tudatommal, hogy az evés volt az egyetlen, ahol meg tudtam élni a jelent.  (A túlsúly akkor gyilkos, ha frusztrációt okoz és rabságban tart, én így éltem meg.) Hosszú hónapokig gyógyult az állkapcsom és közben váltottam a maradék tejfogakat is. Nem tudtak nekem fogat csinálni egészen 13 éves koromig. Addig nem mosolyogtam, persze a gyerekek fogatlannak hívtak, utána meg kocának. 13 éves voltam amikor egy fantasztikus fogorvos megértette a problémám és lett mosolyom, imádtam. Akkor erősnek éreztem magam, akkor éreztem először, hogy vagyok valaki, és játszottam a gondolattal, vajon mivé válhatnék.

Folyamatosan olyan emberek történetét olvastam, akik a mélyből a magasba jutottak és elkezdtem meditálni.

Minden módszer érdekelt, amivel képes vagyok jobbá válni,  és ugye az emberek oda gyűlnek ahol meleg van, ezért egyszer csak “jósnő”’lettem. Egy jótékonysági rendezvényre elmentem “jósolni” és rajtam maradt, pár évig ezzel is foglalkoztam, a jót akartam látni és láttatni is, ezt a vonalat már elengedtem és tanácsolom mindenkinek, hogy a saját szívére hallgasson, mert annál jobban senki sem fogja tudni mire van szüksége. Szóval 20 éves voltam, a gyerekkori traumáimat akkor már felismertem (nem feldolgoztam, még csak kapizsgáltam). A családomban életmód szempontjából a minta nem volt vidám. A nagyszüleim mind meghaltak, relatív fiatalon a mama 51 éves volt, amikor elvitte a gyilkos kór, de a cukorbetegséget, daganatos betegségeket és az alkoholizmust is láttam közelről. Ha valaki megkérdezi tőlem miért vagyok ma már ennyire “tudatos” akkor mindig elmesélem mekkora árat fizettem azért, hogy tudjam mit nem szeretnek sosem. Félni és rosszat enni. 20 évesen még csak “fogyókúrázni” – diétázni kezdtem.

Bénáztam, lefogytam harmincat, visszajött tíz, újra. Elestem, felálltam, összetörtem, megint megpróbáltam. Sírtam, csináltam, küzdöttem és ez így ment legalább egy évig. Én nem kétszer követtem el egy hibát hanem hatszor minimum, mert nem voltam benne előre biztos, hogy ez hiba.

Saját bőrömön tapasztaltam, hogy ami nem jó nekem 20 évig, utána sem lesz jó, csak azért mert fogytam már 20-30 kilót. Rengeteget dolgoztam azon, hogy ne kelljen megalkuvónak lennem, hogy elhiggyem, hogy megérdemlem a legjobbat, ezért tiltakoztam az életmódváltás ellen és kerestem gyorsabb megoldást.

Az emberek szeretnek a fájdalmukba kapaszkodni, hiszen azt már ismerik és a biztos rossz “könnyebb”, mint a bizonytalan kudarcélmény, a “mi van ha nem sikerül?”.

Én is így voltam ezzel, de ezeket a felismeréseket csak idővel látja az ember.

Az életmód nem csak az jelenti, amit megeszek, az az életmódom ahogy én vagyok magammal kettesben amikor nem lát senki. Nem, amit az internetre kiteszek és ha kevés a like, leveszem és nem az amit a boros pohár mellett sztorizgatok.

Az életmódom amit a tükör előtt érzek, milyen lemez pörög a fejemben? Mi a belső monológom, mit mondok magamnak? Ki vagyok én? Mi az álmom? Mitől félek? Mit akarok? Mi vagyok én és mi, az amit mások írtak rám?

Az életmódom része, amit gondolok, érzek, amivel az elmémet táplálom, amit olvasok, amivel és akikkel körülveszem magam, amit csinálok és amiben bízok.  

Ezeket rendbe kellett raknom és minden gyerekkori pecsétet le kellett pucolnom magamról, mert hiába mondták, az ítéletet bár én hallottam, de annak a belső monológja volt, aki mondta.

 

Ha adhatok egy tanácsot a felnőtteknek az én gyerekkoromból, akkor kérlek Titeket soha ne engedjétek, hogy valaki bele szóljon abba, ahogyan nevelitek a gyereket, lehet bármilyen tanultnak hitt barát, csak arra hallgassatok, akinek boldog gyerekek szaladgálnak az udvarán. Illetve ami fontos még, mondjátok el a gyermekeiteknek, hogy csodálatosak, és merjenek nagyot álmodni, mert bármi lehet belőlük! Ez nagyon fontos lett volna nekem is, de ha százszor születnék újra, akkor is ezen az úton mennék végig, mert most ahogy ezt leírtam egyre jobban érzem, hogy ezek a sebek gyógyulnak és soha nem az számít honnan jövünk, mit hozunk, ki bántott, mekkora pofonokat kapunk, hanem az, hogy mi mekkorának látjuk saját magunkat minden vihar ellenére.

Ha könyvekbe, hiteles emberek világmegváltó történeteibe menekülünk fel fog ébredni bennünk a vágy, hogy beteljesítsük a mesét, a bennünk élő tündérmesét, amibe van sok troll és néha vérzünk is, de a végén nyerünk, önmagunkat nyerjük meg.  Semmit nem viszünk el ebből az életből a végén, de nyomot hagyunk azzal, amit másoknak adunk.

Semmibe nem kerül kedvesnek lenni, semmibe nem kerül dicsérni, elismerni, mégis felbecsülhetetlen értéke van annak, aki kapja, sorsokat változtathat meg három kedves szó.

Kedvesnek lenni menő és sose felejtsétek el, hogy az ember, aki magával békében van sosem fog bántani másokat! Az erős ember felemel! 

Seprenyi Fanni (25)

 

MEGOSZTÁS

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more

Láthatatlan gyilkos

Láthatatlan gyilkos

Láthatatlan gyilkos

Júliusban házasodtam össze a férjemmel, rögtön utána úgy is éreztük, hogy itt az ideje a gyerekvállalásnak. Mivel már elmúltam harminc egy alapos kivizsgálással akartam belekezdeni a családalapításba.

A vérvétel és a nőgyógyászati vizsgálat után jött a hidegzuhany. Inzulinrezisztencia és PCOS.

Bevallom Nektek, hogy mindig voltak gondjaim a súlyommal. Tinédzser korom óta folyamatosan küzdöttem azzal, hogy finoman szólva formásabb vagyok, mint az átlag. Az azonban, hogy ebből a későbbiekben akár egészségi problémám is lehet akkor még eszembe sem jutott. Az étvágyam mindig is jó volt, de azt hiszem nem itt van a kutya elásva. Ha bármilyen stressz ért, akkor igazi kényszerevő lettem. Én vagyok, pontosabban voltam, az az ember, aki az éjszaka közepén képes volt felkelni, hogy egy kis csokis mazsolához jusson, vagy harapjon még néhányat abből a finom, friss zsömléből.

A kilók pedig megállíthatatlanul gyarapodtak. Őszintén szólva én elfogadtam magam olyannak, amilyen voltam. Így nem is kerestem a lehetőségét annak, hogy iskola, munka után mozogjak vagy diétába kezdjek. Éltem az életem, nem foglalkoztam azzal a plusz 15-20 kilóval amit a testem cipelt. Azt, hogy alapvetően rendben voltam magammal szerintem jól mutatja, hogy a szerelem is megérkezett, amiből egy hosszú, kiegyensúlyozott kapcsolat majd házasság lett.

És akkor most érkeztünk el újra a gyerek témához, és a gondokhoz, amelyekről a család utáni vágy rántottale a leplet. Az első érzésem a diagnózis után a pánik volt. Nem tudtam mit tegyek, nem tudtam, hogy élhetek-e normális életett és dühösnek is éreztem magam, hogy miért velem történik mindez. Persze az orvosoktól megkaptam a válaszokat, elmondták, hogy a túlsúly sajnos az elmúlt években, évtizedekben lassan felőrölte a testemet. Ez van. Egy darabig bírja a testünk, de eljön az a pont amikor elég neki és akkor jönnek a betegségek. Megkaptam az útmutatásokat is, testmozgás és persze szigorú diéta. Gondolhatjátok, hogy nekem, aki bármikor bármit képes volt behabzsolni milyen érzés volt az amikor számolgatnom kellett, hogy mit és mennyit eszem. Ez volt a mérleg egyik serpenyőjében a másikban viszont egy lehetséges meddőség és cukorbaj.

Nem mondom, hogy mindig mindent betartok, vannak azért olyan napok amikor csalok egy kicsit. De már 8 kilótól megszabadultam és tudjátok mit, sokkal jobban érzem magam. A diéta sokszor nehéz, de a cukrom ingadozásához köthető rosszullétek és hangulatváltozások elmúltak. Heti kétszer-háromszor már edzek is. A túlsúly miatt először tempós sétával kezdtem, ma már képes vagyok 3-4 kilométert is kocogni. Sokan el sem hiszitek, ez mekkora siker! Az útnak még nem tartok a végén de már elindultam rajta és remélem útközben egy újabb, egészséges taggal is bővül a családunk. Drukkoljatok! Én drukkolok Nektek, ha hasonló helyzetben vagytok!

 

Dia (29) Budapestről

MEGOSZTÁS

Legfrisseb sztorik

Alvó mostoha a pincében

Alvó mostoha a pincében

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi...

read more
A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more