Így lettem anorexiás

2021-Mar-21Tükröm,tükröm

Napjainkban a túlsúly és az ezzel járó egészségügyi problémák talán nagyobb hangot kapnak a social felületeken és a médiában, de van egy legalább ugyanolyan, ha nem fontosabb testsúllyal kapcsolatos betegség is, mégpedig az anorexia. A We Are the storiesban egy újabb szívbemarkoló és őszinte történetet olvashattok egy olyan lánytól, aki megküzdött az anorexivával és bár még nem ért az hosszú útja végére, de egyet nagyon akar, hogy meggyógyuljon.

Valójában soha nem voltam megelégedve a külsőmmel. Emlékszem mennyiszer kezdtem diétába kis-tinédzser koromban és ez mindig kudarcba fulladt. De pufók, dundi, ahogyan éreztem magam, a valóságban sosem voltam. Mégis hogyan és miért fordul át ilyen szilárdan a testképzavar bennem, nem tudom.

Akkor kezdődött az egész, amikor megtudtam, hogy azért nem tetszek a túlságosan nagy szerelmemnek, mert neki a vékony lányok jönnek be…talán azzal rögtön rám is libbent a testképzavar, fogalmam sincs.

De mindent beleadtam. A kezdeti diétából fokozatosan fordultam át a “napi egyszer eszem” őrületbe. De nem éreztem semmilyen mentális hatást…csak őrlődtem magamban, mennyire dagi lányka vagyok, és miért nem lehetek más, valaki olyan, aki szebb és jobb. Végül lassan ráeszméltem, hogy nem egy időleges dolgot csinálok. Nem láttam a végét az utamnak. Eltűnt a példaként felállított tökéletesen arányos test vágya… már nem tudtam, hová tartok, egyszerűen csak megvonni, megvonni, megvonni. Fáradt voltam…minden szempontból kimerült, ingerlékeny.

Az első kórház előtt körülbelül hat kilót fogytam, nagyjából egy vagy másfél hónap alatt, és még magamnak sem akartam bevallani, mennyire kevesellem ezt a teljesítményt.  De akkor anyukám kivett a kollégiumból és otthon voltam, felügyelet alatt…az egy kedvesebb időszak volt, de a szorongásom nem csökkent, gyűlöltem magam folyamatosan. Majd eljött a karácsony, a következő zuhanás, vagy visszaesés az oly nehezen megtett néhány lépcsőfokról. Összevesztem édesapámmal. Ez a történés olyan szinten lehúzott érzelmileg, hogy szinte tárt karokkal vetettem bele magam az anorexiába. Magamat okoltam mindenért, ami rossz dolog a világon. Hirtelen határozott döntéssel visszamentem a kollégiumba.

És ott immár elszántan nem ettem. Öntudatlanul elzárkóztam. Pusztítani akartam a saját lényemet, hogy bűnhődjön és közben végre olyan vékony akartam lenni, hogy végre ne utasítson vissza egy álomképi fiú.

Nem ismertem ezt a betegséget…nem tudtam mik a tünetei vagy mikkel jár együtt, szóval én csak tűrtem. Rettentő különlegesnek éreztem magam. Viszont nem sok emlékem van. Ma már tudom, hogy az éhezés mennyire lepusztítja a memóriát. Foszlányok maradtak meg, mennyire, de mennyire fázok. Vagy a megszállott kalóriaszámolgatások. Az a rettentő fájdalom is megmaradt, mikor már tizenkét, tizenhat órája nem ettem. Akkor gondoltam arra, hogy valami furcsa és nem jó történik velem, amikor képtelen voltam elfogyasztani a vacsorám. Egészen addig azt gondoltam, erről én döntök. Éhes voltam, sőt, ki voltam éhezve, mégis csak ültem a tányérom fölött és riadtan próbáltam behatárolni, ki az a hang, aki megálljt parancsol nekem.

Attól fogva egyre és egyre mélyebben voltam. Senki sem vette észre…ugyanúgy eljártam balettozni, tanultam az iskolában és nevettem a többiekkel, tartottam magam, nem mutattam semmit abból, mennyire fáj a gyomrom vagy mennyire fázok…mennyire ijesztő a fejemben lezajló folytonos becsmérlés vagy veszekedés.

Talán a végletekig ki tudtam volna így húzni, ha egy este már teljesen összetörve a kimerültségtől fel nem hívtam volna anyát. Újra haza kerültem, onnan pedig hamarosan a kórházba. Egy hétig éldegéltem ott…nem bírta a szívem. A pulzusom mindenki körülöttem lévő számára rettentő ijesztő állapotban volt. Engem nem igazán érdekelt. Emlékszem, mennyire reménykedtem, hogy egy nap tényleg nem kelek már fel. Hiszen miért is akartam volna úgy élni, ahogy? A gyógyulást teljesen lehetetlennek gondoltam, egy olyan dolognak, melyre egyáltalán nem vagyok képes.

Viszont mikor a doktornőm igazán nagy nyomatékkal közölte, hogy éjszaka a pulzusom csak huszonnyolc volt, valahogy mégis megijedtem. És megettem, amit anya behozott nekem, hiába láttam mennyire más, mint amilyet én kikötöttem neki. Beleegyeztem az antidepresszánsba, és haza is kerültem elég hamar…onnantól csak próbáltam hallgatni magamra és nem annak az anorexiás lánynak a hangjára, akivé váltam.

Nem igazán sikerült. Toporogtam egyhelyben. Újabb és újabb szabályokat állítottam fel, szokásokat alakítottam ki, amelyekhez görcsösen ragaszkodtam. Majd újra visszaestem, újabb négy kilót fogytam, újra kórház, és csak féltem, hogy ez egy végeláthatatlan folyamat lesz.

Hogy végül mi indított arra, kezdjek el jobban változni, már homályos. Talán hatni kezdett az antidepresszáns, amit kaptam. Volt időm gondolkozni azon, mit akarok és mi a jó nekem. Annyi támogatást kaptam a környezetemtől, hogy már nem tudtam elsiklani a tény fölött, gyógyulnom kell.

Gyógyulni akarok.

És most itt vagyok. Most is nehéz. Noha lassan a célsúlyomat súrolom és kétezer kalóriát megeszek, minden annyira zavart, megerőltető…a hatalmas különbség az, hogy most mégis viszem és haladok. Bár lassan és tapogatódzva, félve és folyton hisztisen, ma már kerekebb vagyok, erősebb is valamennyire, és szebb is, nem olyan, mint egy szerencsétlen kis kriptaszökevény.

Az Instagramon kialakított gyógyulós oldalam lassan egyre bővült, ahogy telt az idő…azt hiszem ezek a drága emberek adják a legtöbb erőt, hisz mind átérzik a szorongásaim.

Az a vágy, hogy megszeressem magam és a testem, még mindig nagyon új, sokszor elfelejtem, sokszor nevetségesnek tartom. De néha már átélem azt, hogy örülök, hogy táplálom a testem és hálás vagyok neki, vigasztalom a bensőm, nem gyűlölöm többé…mert annyi, de annyi bántást elkövettem magam felé.
Itt az ideje valami újnak és kellemesnek.

Legfrisseb sztorik

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

A COVID mindenki életét felforgatta. Tudjuk, hogy otthon kell maradnunk, hogy elejét vegyük a járvány további terjedésének és ezért mindenkinek áldozatokat kell hoznia. A We are the stories egyik legfrissebb történetében egy négytagú család életébe tekinthettek be. A...

read more
Egyedül a COVID-dal szemben

Egyedül a COVID-dal szemben

Ildit úgy érte utol a COVID-járvány, hogy hiányzott az életéből egy társ, a szerelem. Hogyan tudott a fiatal nő felülkerekedni az elkeseredettségén, a magányán és milyen kapaszkodókat talált a karanténban? A We are the stories legújabb történetéből ezekre a kérdésekre...

read more
A csendes gyilkos

A csendes gyilkos

Napjaink egyik élen járó meddőséget előidéző betegsége az endometriózis. Sok helyen korunk pestiseként is nevezik- bár ez nem jár halállal és nem is fertőz. Ellenben egyre több nőnél fordul elő, sokan pedig nem is tudják, hogy szenvednek ebben a betegségben. Hisz maga...

read more