Alvó mostoha a pincében

2021-Sep-13Tükröm,tükröm

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült. Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi áttörni a padló borítását. A lelkemben megjelentek indulatok, harag, ártani akarás a lányom felé. Először nagyon megijedtem tőlük, szégyelltem magam, már-már undorodtam a saját belső világomtól.
A We Are the stories legújabb történetében egy fiatal nő meséli el,  hogy hogyan tépte fel gyermekkori traumáit az anyává válás. 

Nagyon vágytam arra, hogy gyermekem legyen. Azt hiszem, hogy már egészen fiatalon is tervezgettem, álmodoztam arról, hogy milyen is lesz, amikor nekem lesz egy apróságom. A húszas éveim elején szerettem volna szülni, amit megadott az élet: 26 évesen megérkezett a pocaklakó. Akkor már sok-sok önismereti csoporton, pszichológiai foglalkozáson, jóga órán, asztrológuson túl voltam. Nem a legpuhább alomba érkeztem (fizikai és verbális megfélemlítések sorozata volt a gyermekkorom), így sok olyan emberhez, foglalkozásra jutottam el, ahol az útkeresés, sebgyógyítás, tranzakcióanalízis stb…. volt a központban. Gyógyultnak nem nyilvánítottam ugyan magam, de legsötétebb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy a csoda érkezésével valami mást is megpillantok.

Az örömre, az önfeledt szoptatási időszakra, a nagy együtt alvásokra hirtelen egy komor árnyék vetült.
Olyan volt ez, mint amikor az ember ül a gyönyörűen berendezett otthonában, árad a napfény, úsznak a színek és hirtelen meglátja, hogy hatalmas pincetűzvész kezdi áttörni a padló borítását.

A lelkemben megjelentek indulatok, harag, ártani akarás a lányom felé.

Először nagyon megijedtem tőlük, szégyelltem magam, már-már undorodtam a saját belső világomtól. Nem értettem, hogy honnan jön ez a rengeteg negativitás az anyaság, a pici felé…Még most is van egy kellemetlen szorongás, ahogyan ezeket a sorokat írom.

Rossz anyának tartottam magam és rettegtem attól, hogy ez az egész kegyetlen örvény elsöpör minden szépséget és tönkreteszem valakinek az életét. Volt, hogy megpróbáltam töredékeket átadni más nőknek, akik szintén a hintákat lökték, a homokból készült fagyit nyalták. Elsősorban velük próbáltam meg beszélni erről az egészről, mert úgy gondoltam, hogy talán lesznek hasonló megéléseink. Általában inkább azt mesélték, hogy számukra ez egy tündérmese vagy, hogy a szülés utáni depresszió egy természetes folyamat, ami gyakori a hirtelen megváltozott életmód miatt, a hormonok tánca. Én végig azt éreztem, hogy valami másról van szó: egy sötét entitás, lényiség járta a lelkem folyosóit és nem tudtam, hogy miért jelent meg, eddig hol volt?

Voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy ha ez így folytatódik tovább el fogok oldódni a valóságtól és egy pszichiátria lakója leszek.

Egyik alkalommal, amikor a lányom sírt valamiért a düh olyan elviselhetetlenné vált, hogy átmentem a másik szobába és ököllel a falba vertem, hogy a fájdalom kijózanítson, és akkor omlott rám a megértés.

Tisztán kirajzolódott, hogy ez az a düh és harag, amivel anya fordult felém minden alkalommal, amikor bántott. Ezt kaptam, ezt tanultam, ez volt az az alvó program, ami arra várt, hogy egy gyermek érkezése aktiválja és elszabadítsa.

A mostoha, aki egészen idáig a pincében aludt.

Ennek a rálátásnak hála a biorobot üzemmódot felváltotta az értés. Továbbra is láttam a mostohát a ház sarkaiban, a homályba húzódva, de az intenzitás eltűnt. Tudtam, hogy van egy szabad pillanat két „program” között, amikor dönthetek. Dönthetek, hogy másik irányt választok. Igazából soha nem adtam át magam neki, hiszen nem bántottam a lányomat, de magamban nem tudtam megállítani az áradását. Szerencsés az, akinek a pincéjében egy tündérkeresztanya szunyókál vagy egy jóságos boszorkány. Nekem egy mostohám volt, aki nagyon megrémített, de így visszatekintve azt mondom, hogy tanultam is tőle: megéreztem az erőmet, megéreztem annak  a szabadságát, hogy választhatok mást. Minden átok megtörhető.

Hogy látom-e még néha? Igen, hiszen a részem, a pincém rabja. Nem engedtem, hogy átlépjen a lányom világába, így az én feladatom, hogy elfogadással, megértéssel velem legyen földi utamon.

Atina (35)

 

Legfrisseb sztorik

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá...

read more
COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

A COVID mindenki életét felforgatta. Tudjuk, hogy otthon kell maradnunk, hogy elejét vegyük a járvány további terjedésének és ezért mindenkinek áldozatokat kell hoznia. A We are the stories egyik legfrissebb történetében egy négytagú család életébe tekinthettek be. A...

read more