A feladás az nem lehet opció

Mit tehetünk akkor, ha már 14 évesen felnőtté kell válnunk, mert az élet úgy alakítja a dolgainkat? Mit tehet egy fiatal lány, aki 18 éves korára el kell, hogy temesse szinte az egész családját? Hogyan lehet ebből talpra állni és újrakezdeni? Tragédia, tragédia hátán, ám mégis egy inspiráló történet. A We Are the storiesnak Csíkszeredából írt Csilla, aki mindenkinek ezt üzeni: összezuhanás, napi nehézségek, igen vannak, de feladás sosincs!

Alig tizenhárom éves voltam, amikor szembesültem az első dupla tragédiával. 2007 november közepe volt, a nővérem újszülött kislányától kellett elbúcsúznunk, egy kis angyaltól, aki mindössze két napot volt velünk. Még olyan fiatal voltam, hogy szinte fel sem fogtam, hogy mi is történik, csak azt láttam hogy mindenki sír, és nagyon szomorú a családban. Akkor vegyes érzésekkel próbáltam feldolgozni és részese lenni a gyásznak amit ez a hatalmas veszteség okozott.

Sajnos sok időt nem kaptam, hiszen néhány nappal később az én szeretett drága nagypapám is elbúcsúzott tőlünk. Azt a fájdalmat amit akkor éreztem, képtelen vagyok szavakban foglalni. Úgy éreztem, hogy soha semmi nem fog annyira fájni, mint az ő hiánya, nagyon sokat sírtam, gyászoltam. Akkori ésszel azt gondoltam, hogy “oké akkor a család többi tagja örökké velem marad, senki nem beteg, öreg, mindenki egészséges, így nem fogok senkit elveszíteni”. A Jó Istennek viszont más tervei voltak számomra. 2008 májusában alig fél évvel a dupla veszteség után, életem legnagyobb tragédiáját kellett átélnem.

Édesapám balesetet szenvedett, ahol én is jelen voltam. Elvesztettem azt az embert, aki nekem a mindenem volt.

A világom, az életem, a fényem, a levegőm, a napom az éjszakám.A rákövetkező egy évben, haldokoltam lelkileg, hiszen tizennégy évesen felnőtté kellett válnom, dolgoznom kellett az iskola mellett, illetve eltartanom a pszichés betegséggel küzdő édesanyámat és a szintén anyagi segítségre szoruló nagymamámat. A közösségnek köszönhetően kaptam segítséget, amiért iszonyatosan hálás voltam, de az sajnos ideig – óráig volt csak elegendő. A túlélésért való harc akkor állt meg csupán egy pillanatra, amikor szembesültem az alábbi végtelenül szomorú hírrel:

megtudtuk, hogy édesanyámnak méhnyakrákja van, és már áttétes. Egy év borzalmas leépülés után édesanyám is elbúcsúzott tőlünk. 

Csak tettem a dolgom, fájdalomérzetre képtelenül. Abban az időben nem járt semmi más a fejemben mint hogy hogyan szervezzem meg és fizessem ki a temetést, illetve az ehhez tartozó egyéb kötelességek mihamarabbi teljesítése. Amikor minden lezajlott, csak akkor kezdtem el azon gondolkodni hogy “vajon ki lesz a következő, kit veszíthetek még el?”

Tizennyolc éves voltam, négy éve felnőtt, aki konkrétan eltemette majdnem az egész családját.

Borzalmas lelki állapotban évekig küzdöttem és vonszoltam magam előre, túlélésért harcoltam minden nap. A tragédiákat melyeket magammal cipelek több mint tíz éve, még mindig sínylem, gyászolom, még mindig feldolgozás alatt vannak.

Hogy miért írtam le nektek a történetem? Azért mert az összes sorscsapás ellenére nekem minden sikerült, és ezért nagyon szerencsésnek érzem magam. Sikerült kiválóan befejeznem a középiskolát a város eggyik legnehezebb iskolájában, a Segitő Mária Római Katolikus Gimnáziumban, ahol a tanáraim nemcsak az oktatóim voltak, hanem a nevelőim is egy életre . Sikerült tizennyolc évesen büszkén jogsit szereznem. Sikerült az egyetemre bejutnom, tanulnom és lediplomáznom, mindezt anyagilag önerőből. Dolgoztam, tanultam, kirándultam, és a borzalmas körülmények mellett próbáltam örülni az apró dolgoknak.

Az élet nem állt meg hiszen diplomázás után külföldre költöztem. Először akkor szembesültem sok olyan hiányosságommal, amiken a mai napig is dolgozok. Egyedül, két bőrönddel, nulla nyelvtudással, de hatalmas akaraterővel sikerült kiemelkednem a nyomorból.

Jelenleg büszkén elmondhatom hogy ezerszer elestem de felálltam, most négy nyelven beszélek, és egy nemzetközi német cégnek dolgozom, “sales Manager” pozícióban, és nagyon hiszek abban,hogy lesz még erőm a továbbfejlődésre . A sok nyomor, szenvedés mellett néhány dolog mindig velem volt/van: a Jó Isten, a remény, egy jobb életre, a magamba vetett hitem, az akaraterőm, a humorérzékem, a keresztény életvidám jókedvem, az én drága barátaim akik mindennél jobban hisznek bennem és támogatnak mindenben , az alkalmazkodóképességem, és az hogy soha nem engedtem meg magamnak hogy a feladás opció legyen.

Én mindenkinek ezt üzenem: vereségek, veszteségek, napi nehézségek vannak, de feladás soha sincs!

Kérlek te se add fel! Hidd el van erőd, több mint gondolnád.

Szeretettel,

Csilla 28( Csikszereda, Erdély )

No Comments Yet

Leave a Reply