Néha a sok kicsi Ő után jön el az igazi nagy Ő – egy újjászületés története

A We Are the stories legújabb történetének főhőse egy fiatal nő, aki nem tudta elkerülni, hogy teljesen összeomoljon az élete. Elvesztette a szerelmét, a munkáját, beteg lett, kórházba került. Úgy tűnt egy új férfi oldalán végre rátalálhat a boldogság. De ez csak a látszat volt. Az élet rákényszerítette, hogy valóban megoldja a problémáit a történetének vége pedig filmbe illőre sikeredett. Egy újjászületés története következik.

Sok szép történet van, filmbe illő sztorik, amikor a főhős megtalálja igaz szerelmét, majd némi viszontagság után egymáséi lesznek. Én mindig is imádtam ezeket a történeteket. Mindig arra vártam, hogy majd eljön a nagy Ő, akivel közösen megélhetünk egy csodaszép szerelmet, akivel aztán majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk. A hivatással kapcsolatban is megvoltak az ilyen és ehhez hasonló illúzóim, de az élet valahogy nem akarta dobni a lapokat. Egyik boldogtalan kapcsolatból hánykolódtam a másikba, miközben a munkámban sem tudtam olyan sikeressé válni, mint amilyen lehettem volna. Állandóan szorongtam, meg akartam felelni mások mércéjének. Szeretni vágytam és szeretve lenni. Hittem benne, hogy a szíve mélyén mindenki jónak született. Segíteni akartam az embereket, jót akartam adni a világnak és fel sem merült bennem, hogy ezt a jó szándékot bárki is ki akarná használni. Tudom, most azt gondolod, hogy egy felnőtt ember nem lehet ilyen naiv. Sajnos lehet. Pedig az élet nem győzött ébreszteni egyre nagyobb és nagyobb pofonokkal, míg egyszer csak egy nagyon fájó trauma kapcsán, felébredtem ebből az illúzióból, amiért nagyon komoly árat fizettem. A hercegem, akit nagy Ő-nek hittem egy másik nővel lovagolt el a naplementében, maga mögött hagyva egy megtiport, megalázott, meggyalázott lelket. Később a gyermekvállalás lehetőségét is elvesztettem. Nőiségemből pusztán a szépségem maradt meg, de belül meghaltam.

Nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy kétségek nélkül, nyílt szívvel ugrottam bele egy szerelembe, ami aztán a nőkhöz és a férfiakhoz való hozzáállásomat is alapvetően változtatta meg. Álszentnek gondoltam az embereket, akik női szolidalitásról beszéltek, mert láttam, hogy ez sokszor csak addig él, amíg a másikból nem lesz rivális. Attól perctől kezdve valahogy elillan ez a dolog és mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül, önmagukat áldozatnak bemutatva döfködik nőtársukba a kést az emberek. A férfiak sem éreznek túl sok lelkifurdalást, amikor félrejárnak. Azt láttam, hogy a nagy szavak mögött semmi más nincs, csak önzés és képmutatás. Elegem lett abból a világból. Ki akartam szakadni abból a mérgező környezetből, amiben akkoriban éltem, különösképp a munkahelyemről, ahol a lelkiismeretlenség akkoriban virágkorát élte. Nem akartam rossz emberré válni, de éreztem, hogy egy bizonyos ponton túl sehogy sem maradhatok jó ember, ha ott maradok. Biztos, hogy ártani fogok valakinek, mert az a munka, ilyen volt. Én pedig nem tudtam csukott szemmel hátat fordítani a tetteim következményeinek, amelyek más emberek életére hatással voltak. Napról napra rosszabbul voltam. Majd megismertem későbbi férjemet. Ő húzott ki abból a gödörből. Azt hittem utána már rendben leszek. Súlyos tévedés volt. Feldolgozatlan traumákkal és szorongásokkal a lelkében senki sem lehet rendben. Ha pedig nem vagy rendben, akkor a párkapcsolatod sem lehet jó. Csak látszólag. A rendteremtés munkásabb dolog. Legalább annyi meló, mint önmagunkat tönkretenni. De akkor ezt még nem láttam.

Pexels

Életem párjával jól megvoltunk. Nem lobogott a tűz, de szeretetteljes volt az életünk, sokat nevettünk és jó sokat szorongtam továbbra is. Közben megalapítottam az első stúdiómat, amire nagyon vágytam. Így azonban mindjárt lett még néhány okom a szorongásra. Az üzlet fenntartásához ugyanis állandóan dolgoznom kellett, így azonban nem maradt időm arra, hogy a kapcsolatomat ápoljam.

Közben a nagymamám beteg lett, az ő ápolásában is segédkeznem kellett. Egy ponton túl meg kellett hoznom a döntést. Be kellett zárnom a termet, hogy megőrizhessem a kapcsolatomat. Nem bírtam már tovább, közben pedig várt rám egy méhnyakrák megelőző műtét is. Csapkodtak a hullámok a fejem felett, időm se volt felocsúdni, de azt éreztem, hogy kezdek összeomlani. Visszamentem alkalmazottnak, ami lelkileg nagyon megrázó volt számomra, az első munkahelyemről el is küldtek emiatt. Ezért azóta is hálát adok a sorsnak. Eközben elvesztettem a nagymamámat és pár hétre rá már eljegyzési gyűrű csillogott az ujjamon. Néhány hónappal később kaptam egy vezetői pozíciót egy közeli művelődési házban. Úgy gondoltam, hogy ez ideális lesz számunkra, hiszen szerettünk volna gyereket vállalni. Elkezdtem szervezni az esküvőt és közben dolgozni. Egyre többet vállaltam magamra, egyre nagyobb présben éreztem magam. Már nem volt jó sehol. A munkahelyemen azt éreztem, hogy magamra hagytak egy problémával, amit rajtam kívülálló okok miatt nem tudok megoldani, otthon pedig nem tudtam kiadni magamból ezt a feszültséget. Mindenhol meg akartam felelni, miközben sehol nem éreztem magam elég jónak. Már csak egy lépésre voltam az összeomlástól. Ez nem sokkal nászutunk után be is következett.

Lebetegedtem. Egyik pillanatról a másik csak elfogyott az erőm. Köhögtem, nagyon nehezen kaptam levegőt, fájt a mellkasom, hőemelkedésem volt és állandóan hánytam. Semmi erőm nem volt, egy könyvet sem tudtam megtartani. Állandóan rémálmaim voltak, szájzáram, hetekig nem tudtam aludni. Először antibiotikum kúrát kaptam, ami a köhögésemet végre elmulasztotta, de enni még hónapokig nem tudtam rendesen. Két hónapig hánytam, minden reggel este és hajnalban. Közben kórházba is kerültem. Leteszteltek koronavírusra,néztek vérképet, ekg-t, tüdőszűrőt is. Minden negatív volt. Refluxra kezdtek kezelni, savcsökkentőt kaptam. Hónapokkal később sor került egy gyomortükrözésre is, ami nem igazolta a refluxot. Közben lassan kezdtem javulni. Az étkezésemet, a napi szokásaimat teljesen meg kellett változtatni. Nem volt munkám, nem nagyon tudtam mi legyen. Nem is tudtam volna dolgozni. Szerencsére elvégezhettem egy autogén tréning tanfolyamot, ami megmentette az életem. A tréning hatására napról napra jobban lettem. Elkezdtem magamnak mantrázni, hogy meg tudom emészteni az életeket és a testem elkezdett együttműködni velem. Közben poszttraumás stressz szindrómát állapított egy másik pszichológus. Azt mondta, hogy egyszerűen annyira sok trauma ért egymás után hirtelen, hogy nem tudtam feldolgozni. Most érem utol magam. Nemtudom mi volt az igazság, de azt tudom, hogy a meditáció és a jóga volt az az út, ami segített. Plusz még egy nagyon fontos és fájdalmas lépés. El kellett költöznöm a férjemtől. Egy olyan férjtől aki szíve minden szeretetével szeretett engem és akit én is őszintén szerettem, de nem tudtuk megtalálni egymás mellett a boldog, meghitt, nyugodt életet. Bár nem ezt mondtuk magunknak, a testem nagyon világosan reagált a költözésemre. Napról napra látványos volt a javulás. Hiszem, hogy mindkettőnk élete miatt ez volt a legjobb döntés, amit csak tehettem.

Rám a nyár alatt egy nagyon hosszú út várt. A művészetterápia segítségével elkezdtem szembenézni a démonjaimmal, feldolgozni a fel nem dolgozott traumákat és óriási erőfeszítéssel, sokszor a családommal is szembeszállva dolgozni azon, hogy újra egészséges Nő legyek. Olyan Nő, aki életében először nem szorong. Olyan Nő, akinek van belső tartása, aki újra jónak látja a világot. Hideg fejjel és meleg szívvel képes dönteni arról, hogy kit milyen mértékben enged be az életébe. Egy EGÉSZséges Nő szerettem volna lenni. S Karácsonyra teljesült is a vágyam. Ma egy egészséges nő vagyok. A Nagy Ő pedig, aki egykor mással lovagolt el a naplementében visszatért és alaposan meg kellett küzdenie azért, hogy újra együtt lehessen velem. Kiállta a próbákat ő is, én is. Megtaláltuk a boldogságot magunkban és egymásban.

Vivi

No Comments Yet

Leave a Reply