Anya úgy halt meg, hogy nem tudtam tőle elköszönni

2021-May-13Sorsfordító

Krisztián édesanyja négy évvel ezelőtt váratlanul halt meg a kórházban aznap este mikor bevitték. Hiába kérte a család, hogy értesítsék őket azonnal, ha baj van, de nem telefonáltak nekik. Krisztián másnap reggel szembesült az anyja halálával, mikor mentek hozzá látogatni. A We Are the storiesban egy újabb őszinte vallomást olvashattok Krisztián gondolatai jóvoltából, aki nem tudott elköszönni az anyukájától, pedig oly sok mindent szeretett volna még neki elmondani…

Egyszer mindenki átesik olyanon, mint én, hogy egy szerettet elveszti. Nekem ez sajnos akkor borzasztóan rossz volt, mert édesanyámat vesztettem el.

Mindez 4 évvel ezelőtt történt. Én épp dolgoztam, amikor az otthonunkból bevitték anyukámat a kórházba. Amikor értesítettek minket rögtön hazajöttem és elmentünk megnézni édesapámmal, hogy mi történhetett vele. Rettenetesen aggódtunk, mert senki semmi konkrétat nem mondott az anyukám állapotáról, vagy hogyan van. Amíg siettünk befelé a kórházba, csak arra tudtam gondolni, hogy minden rendben lesz vele, hogy meg fog gyógyulni és együtt hazamehetünk. Amikor megérkeztünk éppen vizsgálták őt. Tehetetlenek voltunk, mert bemenni nem lehetett hozzá és csak ott várakoztunk órákat, de mivel az orvos azt mondta, hogy menjünk haza, mert most nem mehetünk be, nem fogadhat anyu látogatókat, így kénytelenek voltunk hazajönni. Ez egy rettenetes nagy hiba volt és ennek súlyát azt hiszem még élek nem fogom elfelejteni.  

Másnap reggel édesapámmal izgatottan, de bizakodva mentünk be a kórházba meglátogatni őt. Aznap nagyon rosszul aludtam, forgolódtam egész este, de reméltem, hogy anya jobban van és most már hazavihetjük. Reggel a kórházban a legrosszabb hírrel fogadtak minket: anya hirtelen meghalt és már nem tudták megmenteni.

 Azt mondták, hogy hirtelen rosszul lett az esti órákban és nem tudták visszahozni. Azt hiszem a hír hallatára sokkot kaptam, fel sem fogtam, hogy mit mondtak. Csak néztem magam elé, próbáltam koncentrálni, hallgatni mit mondanak még, de nem ment. Aztán leültem és amit akkor érzetem azt nem lehet szavakba önteni. Ezt csakis az érezheti, az tudhatja, akinek meghalt már az édesanyja. Aznap reggel amikor láttam nem tudtam még a munkámra sem koncentrálni. Amikor utoljára láttam a kórházi ágyban olyan érzésem volt, hogy csak alszik, de sajnos tudtam, ez nem így van.

Borzasztó, leírhatatlan és felfoghatalan, mert nem lehettem vele az utolsó pillanataiban, nem köszönhettem el tőle, nem foghattam a kezét, mert elküldtek minket. Most kérdezhetitek, hogy miért csak a kórházban értesültünk a haláláról? Miért nem tudtuk hamarabb? Sajnos hiába adtuk meg az elérhetőségünket, hiába szóltunk, hogy hívjanak azonnal ha bármi van, nem szóltak.

Anya aznap reggel még jól volt. Délután elmentem dolgozni, rá 1 órára bevitték a kórházba, és aznap este el is ment örökre. Mikor kérdeztük, hogy miért halt meg ilyen hirtelen sajnos nem kaptunk kielégítő választ erre a kérdésre. Azóta sem tudjuk pontosan miben halt meg és mardos a bűntudat, haragszom magamra és haragszom az orvosokra.  Látjátok. Ennyi az egész. Egyik pillanatról a másikra meghalt a legfontosabb ember az életemben és én nem lehettem ott vele. 

Mert az még hozzátartozik a dologhoz, hogy mielőtt elvitték a kórházba, előtte pár nappal rosszul érezte magát, de aztán jobban lett.  Bár szóltunk az orvosnak, de sajnos nem volt hajlandó eljönni és megnézni őt. Azt a hatalmas hibát követtük el, hogy nem voltunk apummal erőszakosabbak a doktorral, hogy nézze meg. Ezt soha nem bocsátom meg magamnak. Lehet, ha ezt megtesszük még élne …

Ha vissza tudnék menni az időben, sok mindent másképp csinálnék, mint akkor. Itthon maradnék, hogy vele legyek. Elnézést kérnék tőle, amiket akkoriban rosszul csináltam vagy megbántottam az utolsó napjaiban. Mert sajnos volt rá példa, hogy összevesztem vele.

Nagyon sokszor még azt érzem, legfőképpen esténként, hogy ott van bent a szobában és ott ül a fotelban. Még ott van előttem ahogy aznap reggel a kutyám ott fekszik mellette és próbált vele játszani, de nem anyum nem akart.  Ez reggel 5 órakor történt és délelőtt 11 órakor már a kórházban volt, és ahogy az elején írtam még aznap este sajnos örökre elment tőlünk. Addig nem hittem benne, de tényleg igaz, hogy a kutyák megérzik a bajt, mert egész este a kutyám keservesen vonyított és mintha a szeme is könnyezett volna.

(Krisztián)

 

Legfrisseb sztorik

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A legnehezebb időszak segítsége: a jóga!

A We Are the storiesban Hajni történetével ismerkedhettek meg, aki élete egyik legnehezebb időszakán van túl. Hajni édesanyja sajnos elment az élők sorából, és szeretett volna valamit keresni a fájdalma enyhítésére. Ekkor jött "véletlenül" szembe vele a jóga, ami...

read more
COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

COVID-napló: Mindjárt megőrülök!

A COVID mindenki életét felforgatta. Tudjuk, hogy otthon kell maradnunk, hogy elejét vegyük a járvány további terjedésének és ezért mindenkinek áldozatokat kell hoznia. A We are the stories egyik legfrissebb történetében egy négytagú család életébe tekinthettek be. A...

read more
Egyedül a COVID-dal szemben

Egyedül a COVID-dal szemben

Ildit úgy érte utol a COVID-járvány, hogy hiányzott az életéből egy társ, a szerelem. Hogyan tudott a fiatal nő felülkerekedni az elkeseredettségén, a magányán és milyen kapaszkodókat talált a karanténban? A We are the stories legújabb történetéből ezekre a kérdésekre...

read more