A kirekesztettség érzését sok helyen megtapasztalhatjuk, de mi történik akkor, ha mindezt a családunkban éljük meg? Nóri történetét olvashatjátok.
Nagy családban nőttem fel, amit gyerekként imádtam, mert meg volt a maga hangulata a karácsonynak, húsvétnak és a születésnapoknak. Nekem nincsen testvérem, viszont vannak unokatestvéreim, nagynénéim, nagybátyjáim és sorolhatnám. Kicsinek imádtam a családi programokat, de ahogy beléptem a tizenéves korszakomba, onnantól kezdve egyre inkább csak a szorongások lettek úrrá rajtam, ha családozni kellett mennem.
Fogalmam sincs, hogy miért csinálták, illetve csinálják ezt, de úgy tesznek, mintha ott sem lennék.
Nagyon sokáig én voltam a legkisebb a családban, amíg az unokahúgom meg nem született.
Hosszú ideig tűrtem, hogy akárhányszor volt ilyen ünneplés, akkor az unokatestvéreimet ajnározták, hogy milyen ügyesek, mennyire jók a munkájukban és szinte egész végig róluk beszéltek. Nem vagyok irigy, de ezt végighallgatva a szívemet törték össze, hiszen rólam egyetlen szó sem esett, pedig én is ott voltam.
Mindig igyekeztem becsatlakozni a beszélgetésbe, de a nagynénémtől nem egyszer megkaptam, hogy “te még kicsi vagy, úgysem értheted”. Éveken keresztül tűrtem ezt, és sokszor már tényleg csak muszájból mentem el, mert a szüleim köteleztek rá. Ekkor elhatároztam, hogy megmutatom az egész családnak, hogy igenis sokra fogom vinni még az életben és hogy egyszer majd én is fókuszban leszek és büszkék lesznek majd rám.
Már huszonéves voltam, amikor nyáron szülinapot ünnepeltünk közösen a családdal. Általában ekkor közösen kibérelünk egy nyaralót és ott szoktunk “bulizni”. Hiába, hogy huszonéves voltam és tényleg már a felnőttkor szélén álltam, ők még mindig a kislányt látták bennem és hiába lettem huszonéves, semmi sem változot…
Próbáltam mindenkihez szólni, mindenkivel beszélgetni. Kérdeztem őket a munkáról, a magánéletről és az rendben van, hogy választ kaptam, de az ég világon senki, de senki nem kérdezte azt meg hogy velem mi van, én hogyan vagyok?
Kezdett betelni a pohár, így megnéztem az interneten a haza induló vonatokat és úgy döntöttem, hogy elmegyek onnan. Fogtam a cuccaimat és összepakoltam. Egyedül a nagynéném vette észre, hogy nem vagyok ott közöttük, így utánam jött és megkérdezte, hogy miért pakolok. Elmondtam neki, hogy elegem van ebből az egészből, hogy levegőnek tekintenek és fogalmam sincs mi ennek az oka, mit tettem vagy nem tettem?
A nagynéném próbált marasztalni, de én nem voltam hajlandó tovább maradni. Addigra már annyira dühös és szomorú voltam, hogy nem akartam már ott többet maradni. Sírva, leszegezett fejjel kullogtam ki a vonathoz, és úgy éreztem elegem van ebből. Össze voltam törve és a lelekem legmélyán ordítani tudtam volna.
Mindig próbáltam magamban azt a tényt erősíteni, hogy van, aki ettől sokkal rosszabb helyzetben van, hiszen családja sincsen, egyedül van, hogy legalább örülnöm kéne annak, hogy nagy családban nőhettem fel. De az, hogy ennyire semmibe vesznek nekem akkor is nagyon fáj. Értetlenül állok előtte és tele van körülöttem a levegő mindehol kérdőjelekkel, amelyek csak annyit mutatnak: Miért???
Most hogy már dolgozom, felnőtt lettem, így sem változott sok minden. Mi több szerintem egyre rosszabb a helyzet. Bizonyítja ezt az is, hogy már van egy kapcsolatom, és mikor először elhoztam őt a családunkba, akkor ő sem tudta senkivel sem megtalálni a közös hangot és ami rettentően meglepett az a kijelentése volt,
“nem csodálom, hogy utálsz családi összejövetelekre járni, ez borzalmas”.
Miután már a párom is jött velem, akkor már sokkal jobb volt, mert már legalább ketten voltunk “kirekesztve”, hiszen őhozzá sem szólt senki. Nem éreztem magam annyira egyedül, de mindez igazolta azt a feltételezésem, hogy nem én látom rosszul a helyzetem. Rossz volt így is, de most már ketten voltunk benne és nem csak én egyedül.
Megfogadtam azt, hogy csak akkor fogok elmenni a családi összejövetelekre, ha valakinek lesz a születésnapja vagy valami fontos alkalom, mert annyi tiszteletet azért megadok, de a többit, mint a kirándulást, vagy a kerti sütögetést ki fogom hagyni.
Nincs értelme elmennem, mert úgysem kérdezik meg mi van velem? Hogy vagyok? Egyáltalán egy jó szót szólnának hozzám!
Nem tudom, hogy mikor lesz az a pont, hogy engem is emberszámba vesznek? Nem tudom, hogy mikor lesz az, hogy végre odafigyelnek rám is? És nem tudom mikor merek eléjük állni és azt mondani:
Hahóóó, én is élek, én is létezem, hát nem veszitek észre?!!
Mindenesetre továbbra is fáj ez az egész, de már egy ideje azt hiszem, hogy beletörődtem. A szívem szakad meg és szomorú vagyok, hogy mindez velem történik meg és nem tudom a valódi okát!
Az ember a barátait megválaszthatja, de sajnos a családját nem.
Nóri (25)