Ildit úgy érte utol a COVID-járvány, hogy hiányzott az életéből egy társ, a szerelem. Hogyan tudott a fiatal nő felülkerekedni az elkeseredettségén, a magányán és milyen kapaszkodókat talált a karanténban?
A We are the stories legújabb történetéből ezekre a kérdésekre kaphattok választ.
7 éve vagyok egyedül, azóta nem találom a társam. Persze voltak ilyen és voltak olyan kapcsolataim, de szerelem és boldogság nem volt sehol.
Bíztam benne, hogy 7 szűkös év után végre megtörténik az áttörés. Na de megérkezett a COVID és minden felfordult.
Egyedül élek a fővárosban egy albérletben, a munka mellett eddig sem volt könnyű az ismerkedés. Régi vágású lány vagyok, az online dolgokat nem szeretem, ezért a párkeresésnek azon a formáit kerestem, amikor szemtől szemben állhatok azzal az emberrel, aki talán a társam lehet. A lezárásoknak így vágtam neki, megtépázott önbecsüléssel, dühvel és elkeseredettséggel. Semmi nem sikerült senkivel és nem volt a láthatáron egyetlen férfi sem, akivel el tudtam volna képzelni az mindennapjaimat.
Már a járvány előtt jellemző volt az álmatlanság, a sírógörcsök és a teljes feladás érzése. Az ember sokszor azt hiszi, hogy nincs rosszabb aztán mégis.
Jön a hír, hogy nincsenek rendezvények, zárva minden és mindenki maradjon otthon. Kérdezem én, hogy akkor hogyan találjak rá a szerelemre, hogyan enyhítsek a magányonom?
Már a lezárás első hulláma kihívások elé állított. Egész nap otthon, egyedül, önmagammal. Az első két hétben semmihez nem volt kedvem. A családom és a barátaim tartották bennem a lelket de annyira dühös voltam a kialakult helyzet miatt, hogy szinte reménytelen volt vigaszt találnom.
Aztán jött egy holtpont, hiszen valahogy akkor is élni kell, működni kell, elkezdtem egy hobbit keresni és rátaláltam a szappanfőzésre. Ez adott feladatot a mindennapokban. Órákat töltöttem azzal, hogy megtanuljam a fortélyait, alapanyagokat rendeltem, összeállítottam a saját receptjeimet és elkezdtem otthon elkészíteni a szappanokat. Összetett folyamat, keversz, formázol, szárítasz és nagyon jó az az érzés, amikor egy általad teremtett dolgot tartasz a kezedben.
Persze a magányos éjszakákon ez sem segített, de legalább napközben lefoglaltam magam. Kozmetikusként dolgozom, szóval a karantén alatt tényleg nem maradt más dolgom, csak önmagammal, önmagamnak lenni.
Most pedig itt vagyunk a második lezárásban. Munkám megint nincs és nem is tudom mikor lesz. Társam sincs még, az átmeneti enyhítések alatt sem tört meg a jég. Hogy vagyok most? Még mindig magányosan és sokszor elkeseredetten.
Nehéz önmagunkkal lenni úgy, hogy nincsenek olyan dolgok, amik az életünk problémájáról, hiányairól elterelik a figyelmet. Ugyanakkor hiszek a sorsban és az önfejlesztés fontosságában és azt gondolom, hogy nem véletlenül találtam magam ebben a helyzetben.
Ez a gondolat sokszor semmit nem ér, viszont sokszor segít. Kell, hogy legyen valamilyen oka annak, hogy így telnek a napjaim, kell hogy legyen oka annak, hogy egyedül kell megbírkóznom ezzel. Ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat és bízom benne, hogy a segítségemre lesznek abban is hogy végre megtaláljam a párom.
Szóval most is főzöm a szappanokat, sokat vagyok a természetben és bár a helyzet egyelőre kilátástalan mégis bízok a változásban. Már csak azért is, mert néhány napja olyan helyen kezdtem el ismerkedni, ami a legmerészebb álmaimban sem jutott eszembe.
Egy gyógyszertárban! Sorban álltam, amikor egy férfi megszólított és amíg sorra nem kerültünk, addig beszélgettünk. Működött a kémia, szóval a számom is elkérte. Persze nem tudni, hogy mi lesz belőle de azóta az a gondolat csal mosolyt az arcomra, hogy tényleg sosem lehet tudni. Meg sem fordult a fejemben, hogy a második karantén kellős közepén egy gyógyszertárban jön szembe valaki. Ez most reménnyel tölt el!
Ildi (31)