Senki nem úgy indul neki, hogy egyszer véget ér. Mi sem így indultunk, ahogy lenni szokott az elején jól kezdődött minden. A szerelemből pedig néhány hónap múlva egy kisfiú született. Fiatalok voltunk és boldogok, nem is sejtettük, hogy néhány hónap leforgása alatt minden összedől. A fiam 1 éves volt, amikor úgy dönöttem, hogy nem bírom tovább. Nem volt összhang, a gyerek miatt álmatlanul töltött éjszakákat pedig a veszekedéssel töltött nappalok tették még nehezebbé. Lépnem kellett és egy olyan döntést hoztam, ami szerintem minden nő rémálma. Összepakoltam és a fiammal együtt elköltöztem egy albérletbe.
Bizonyos értelemben könnyebb lett az élet, elmaradtak a veszekedések, de a pokol egy újabb bugyra mutatta meg magát. A nagyszülők vidéken éltek, így nem volt segítségem, a sértett exférjemre pedig szinte semmiben nem számíthattam. Egy végtelennek tűnő, aggodalommal teli életben találtam magam. Az egyedül megharcolt harcok emlékét sosem felejtem el. Azt amikor a nagybevásárlásból egyedül kellett hazaérnem úgy, hogy egyik kezemben a vacsora és a másnapi ebéd összetevőivel, a másikban pedig a nyüglődő gyerekkel egyensúlyoztam. Azt amikor egyedül virrasztottam a beteg fiam ágya mellett. Nincs mit szépíteni, beszűkült az életem. De ha jobban belegondolok, akkor egy másik dimenzióban határtalanul kinyílt. Ott volt mellettem egy 1 éves gyerek aki a viselkedésem hű tükreként tökéletesen megmutatta a gyenge pontjaimat. Nevetésével, az első megtett lépéseivel, kimondott szavaival pedig eddig ismeretlen boldogságot és kötődést csempészett a mindennapjaimba. Boldog voltam-e? Ez egy nehéz kérdés, sosem szerettem a kutatni a válaszát. De visszanézve voltak pillanatok, amikor igen, nagyon boldog voltam és voltak olyanok is, amikor a boldogtalanságom és a magányom szinte tapintható volt.
Ezekben a korai években azt hiszem kicsit elvesztettem magam, de talán ez egy szükséges velejárója az anyaságnak, főleg ha ennyire nehezített a pálya. Ahogy teltek az évek jött az óvoda, az iskola és egyre több időm jutott újra önmagamra. Bevallom az elején zavarba ejtő volt, hogy újra „egyedül” vagyok. Olyan volt, mintha újra kellene tanulnom járni, vagy egy idegen nyelvet kellene megtanulnom. A vicces mégis az volt, hogy ez volt az a nyelv, amit önmagammal beszéltem. Az élet újra elkezdett beindulni és kinyílni, a gyerek pedig csak nőtt mint a gomba. Lassan kamasz és lassan eljön az a pillanat amikor engednem kell, hogy menjen, egyedül fedezze fel a világot. Érdekes az élet…
Hogy miért írtam le mindezt Nektek? Számtalan pillanat volt amikor azt érzetem, hogy vége, nincs tovább, egyszerűen a tűrőképességem, terhelhetőségem határára jutottam. De mindig volt tovább! Elképzelhetetlenül sok erő lakik bennünk és ezt szerintem mindannyiunknak látnia kell és ami a legfontossabb, el kell hinnünk magunkról. Néha olyan helyzetekbe kerülünk, amikor nehéz döntést kell hoznunk és nem is látjuk tisztán, hogy hogyan oldunk meg egy problémát, vagy egyáltalán képesek vagyunk-e arra, hogy túléljük. Az én tapasztalatom az, hogy igenis képesek vagyunk rá! Üljetek le és gondoljátok át, hogy hány nehéz helyzetet oldottatok meg az elmúlt években, hetekben, de akár napokban és veregessétek meg a saját vállatokat. Ha legközelebb elkeseredtek, akkor keressétek magatokban ezt az erőt és tudjátok, hogy így vagy úgy de a segítségetekre lesz.
Ildikó (35) és Iván (8)